Dorothy Large - A vágy hamis ígérete

A rózsakertben láttam először. Hamvasszőke hajába bele-belekapott a késő délutáni nyári szellő, márványtestnek tűnő alakján égszínkék szmoking feszült, porcelán ujjai között pedig egy hosszú szárú, vérvörös rózsát tartott, talán anyám virágoskertjének legcsodásabb darabját. Először lassan felemelte arcához a virágot - mely akármilyen tündöklő volt, mégsem múlta fel az ismeretlen szépségét -, majd megszagolta a bíbor növényt. Szemlátomást tetszett neki az illat.

Aztán rám emelte a szemét. Sosem láttam még az övéhez hasonló tekintetet, röpke nyolc évem alatt, melyet a Földön töltöttem. Több szín és árnyalat kavargott abban a szempárban, mint amennyit én név szerint ismertem vagy lehetőségem lett volna ismerni. Megbabonázott. Annyi mindent éreztem, a különféle pozitív és negatív érzések egyszerre törtek rám, megmagyarázhatatlan gyorsasággal. Szinte éreztem is, hogy lábam beleremeg. Mintha nem csak lelkem, hanem apró, törékeny testem sem bírná elviselni az új érzelmek töménytelen és megválogatatlan rohamát. 

Odajött hozzám. Lassú, lomha mégis elegáns léptekkel sétált elém. Több, mint három fejjel volt magasabb nálam, eléggé ki kellett tekernem a nyakam, hogy fel tudjak nézni a szemébe. De bár ne tettem volna. Megmerevedtem. Leguggolt elém, hogy szemmagasságba legyünk és, hogy alaposabban meg tudjon nézni magának. Elmosolyodott. Bele sajdult a szívem. Kisfiús félmosoly volt az, fogai tökéletes fehérje kivillant, arcán apró gödröcskék jelentek meg, bor áztatta ajka mellett. Szemét a kezében tartott rózsára helyezte, majd újra vissza rám. Lassan mozgott, a világért sem akart elijeszteni, hisz valószínűleg észrevette rajtam a félelem és a csodálat különös keveredését. Egyszerű mozdulattal illesztette barna, göndör fürtjeim közé a rózsaszálát. 

- Ashlyn! Ki ez az ember?! Takarodjon a birtokunkról! Őrség!! 

Anyám hangja szakította félbe a köztünk kialakult feszült, elbűvölő, varázslatos rettegést. 

* ~ *

A gyermek csak percekkel később szaladt el, miután meghallotta bűnös lelkű anyjának rikácsolását. A leány hosszú pillákkal keretezett, hatalmas kék lélektükrei engem vizslattak még egy ideig, majd sarkon fordult, s a kúria felé szaladt. Nem sokkal később meghallottam az "őrségnek" kikiáltott embertömeg  dobogásának visszhangját a macskaköves úton. Azonnal el kellett tűnnöm, a vágy hiába akarta szétszakítani testemet, s elmémet egyaránt, a sóvárgás hiába döngette szívem oly erősen, tudtam, hogy a józan eszemre kell hallgatnom. Menekülnöm kellett. Utoljára pillantottam rá az elbűvölő, tiszta és apró teremtésre, majd  elhagytam a birtokot és annak területét. Tudtam, hogy elszalasztottam egy igen fontos lehetőséget. De szívem és testem még évekig sopánkodott a gyermekre, az Ashlyn nevezetű, különös szépségre. Elmémben pokol fortyogott, porhüvelyem lángban égett és izzott. Hiába próbáltam más élvezetekkel pótolni a hatalmas veszteséget, reménytelennek tűnt minden próbálkozásom. 

* ~ *

Az a nap mélyen bennem maradt, tíz hosszú év elteltével is. Még mindig emlékszem a névtelen idegen hamvasszőke hajára, széles vállára és keskeny csípőjére. De ami szinte minden nap az eszembe jut, az a szédítő, őrjítő tekintete. Azt hiszem, szerelem volt első látásra. Tíz éven keresztül mindig rá vártam, mindenhol őt kerestem, minden sarkon, minden sikátorban, még a kúriánk minden egyes túlméretezett szobájában is csak rá vártam. Vártam, epekedtem érte, sóvárogtam utána. Elviselhetetlenné vált a vágy, mely szívemben fokozódott tovább. Őrjítő vonzalom tört rám a nap minden szakaszában, akárhányszor a rózsakertben jártam - s be kell vallanom, mikor csak tehettem, ott voltam. 

Anyám azóta a nap óta, mikor először és nagy bánatomra utoljára találkozhattam vele, minden pillanatban maga mellett akart tudni. Hiába váltam felnőtt nővé, hiába kapom az udvarlóimtól a különféle lánykérési utalásokat és ajánlatokat, anyám szemében továbbra is az a nyolc éves kicsi lányka maradtam, kinek az élete alig öt percre veszélyben volt egy ismeretlen férfi által. Sosem mondtam igazat, mikor Róla kérdezősködtek. Sem anyámnak, sem apámnak, sem pedig a rendőrségnek. Mindig téves információkat adtam nekik, s ezért sosem találták Őt meg. De édesanyám mindig észreveszi rajtam a találkozás hatását. Mikor vásárolni visz, szemem a semmibe mered, mikor estélyeken veszem részt, ajkam lassan nyílik és záródik össze, s mikor vakációzni megyek szüleimmel, mindig a rózsakertek közelében vagyok. Azt hiszi, művelt velem az a férfi valamit, valami borzalmasat, s emiatt a tévhit miatt több éjszakát sírt már át az én édes anyám apám vállán. 

* ~ *

Egyszer csak újra megláttam Őt. Tíz éven át nem kerestem, hiába vágytam rá oly átkozottul, s most, mintha csak egy idegen lennem megláttam göndör, gesztenyebarna fürtöcskéit, kecses, derekát és telt idomait. De az arca ugyanolyan pirospozsgás volt, mint tíz évvel ezelőtt, kék szeme ugyanolyan tisztán tündökölt, mint akkor. S rögtön tudtam, hogy rózsaszín ajkához nem tapadt még más ajak, s be nem mocskolt testéhez még sosem ért piszkos, mohó férfi kéz. Testemet és szívemet a józan ész intelmei már nem tudták visszafogni és önuralomra bírni. Meg kellett Őt szereznem, az enyémnek akartam tudni, csak az enyémnek, mielőtt más beszennyezné makulátlan lelkét és testét. Követtem, s tudtam, hogy Ő is erre vágyott, az első találkozásunk óta. Mindketten vágyódtunk sorsunk beteljesedésére. 

* ~ *

Ismerős áramlat tört rám. Testem megremegett, izzott és szinte égett. Valamiért gyorsabban kezdtem kapkodni lábaimat, hiába sikította lelkem, hogy álljak meg, forduljak sarkon és rohanjak, csak rohanjak valamihez vagy valakihez. Mégis, testem magától mozgott, haladtam előre, szinte szaladtam a birtokunkra, szaladtam az udvarra, a rózsakerthez, majd ott megálltam. Arcomat elöntötte a pír, testem kissé kifáradt, ajkaim közül kimerült sóhaj tőrt elő. Bámultam magam elé, még akkor sem mozdultam meg, mikor halk, lomha lépteket hallottam magam mögött.

Ő az! Tudtam, éreztem, tagadhatatlanul és megmásíthatatlanul! Aztán... megérintett! Erre az apró, türelmes érintésre vártam már hosszú tíz éve, hiába akartam őt oly mohón, most mégis gyengéd, lassú, megfontolt érintésekre epekedtem... Tőle! Csakis Tőle! Porcelán ujjával simított végig karomon, s vállamon. Majd a nyakamhoz ért, és többször is kirázott a hideg. Arcomon időzött el a legtovább. Végigsimított arccsontjaimon, a fülem mögött és mellett, a hajammal játszadozott. Közel hajolt hozzám, éreztem, ahogyan forró lehelete végigfut a testemen. Könnyek szöktek a szemembe a boldogságtól. Megérte annyi éven át várni rá, megérte várni az első csókkal, a házassággal, az első együttléttel. Tudtam, hogy csak Őt akarom, és, hogy Ő is ugyanúgy vágyik rám. Sorsunk végre beteljesedett! 

* ~ * 

Teste élettelenül terült el a Földön. Arca teljesen eltorzult, ajka feszült, merev sikolyba fagyott, hatalmas lélektükrébe félelem, rettenet és múlandóság költözött, majd azok az érzelmek is véglegesen eltűntek. Barnából éj feketébe fordult tincsei már nem csillogtak az élettől, úgy, mint előtte. A vágyakozás végre elmúlt, átélhettem a legcsodálatosabb kielégülést, melyet több, mint háromezer éve nem éreztem. Jóllaktam a leány tiszta lelkével, oly makulátlan és oly erényes lakoma volt, hogy valószínűleg hónapokig nem kell senki ember fiának lelkét elragadnom. Tovább álltam, s egy kirakat üvegében láttam tekintetem őrült örvényét, melybe most új színek és árnyalatok költöztek.