Három harcos hercegnő

Nem csak a mesékben találkozni olyan hercegnőkkel, akik kicsit különcek az elvárásokat illetően. Rettentően sok olyan történelmi személy van, akikről sajnos nem tanulunk, pedig mindenképpen megérnek legalább egy említést, hiszen a "karrierjük" akár motiváció is lehet számunkra. Elhoztam nektek három olyan hercegnő történetét, akik nem röstelltek kardot ragadni a földjeikért vagy családjukért.

Alfhild, a kalózhercegnő (kb 5. század, Balti-tenger vidéke)

Az ötödik században élt egy gót király, Siward, aki nem csak a birodalmát védte, hanem egy szem lánya erényességét is. Hiszen az akkori szokások alapján egy nőnek egyetlen kincse a szüzessége volt, nyilván nem adták oda akárkinek, főleg nem egy hercegnő kezét. Ennek a féltett és óvott hercegnőnek a neve Alfhild volt. Nem akármilyen háziállatokat kapott az apjától, hogy őrizzék őt és az ártatlanságát. Egy viperát és egy másmilyen kígyót nevelt fel.

Ez gyorsan elvette a férfiak kedvét a próbálkozástól, főleg, hogy a király elrendelte, aki nem tud bejutni a szobába, azt rögtön fejezzék le. Ezek után csak egy férfi akadt a közelben, aki próbálkozni mert, sőt akart. Sigar dán király fia, Alf nemcsak bátor volt, de ügyes is, mivel mind a két kígyót megölte így elnyerve Alfhild kezét. Siward viszont szerette volna, ha a lánya "saját akaratából" mond igent, míg a hercegnő anyja azt tanácsolta, hogy ,,használja a józan eszét". Alfhild megfogadta anyja tanácsát és nemet intett Alfnak,

Ezek után mit tehetett volna? A józan észnek ellentmondva nőtársaival kalóznak állt. Ráadásul nem is kis sikere volt, rettentő gazdagságnak örvendhetett egy idő után, kész flottája volt, amivel hajósokra vadászott, ráadásul egy férfiakból álló kalózbanda is megválasztotta vezérének. Úgy tartják, nem csak gyönyörű szép volt, de veszélyes is.

Kicsapongása egészen addig tartott, amíg a sors fintoraként össze nem futott a kalózflotta egy dán hajós csapattal, amin ott volt Alf is. A történet szerint egy kósza kard lelökte Alfhild fejéről a sisakot és Alf ekkor fedezte fel, hogy ki ellen hadakoznak. Alf végül csak megszelídítette a kalózhercegnőt, aki még egy lánygyermeket is szült neki.

Szent Olga, a megtorlás királynője (kb. 890 és 969 között, Kijevi Rusz)

Adott egy népszerűtlen uralkodó, egy elégedetlen állam és egy még elégedetlenebb ellenség. Igor a
Kijevi Rusz királya, rettentően kapzsi volt, ráadásul nem túl értelmes. Leigázta a drevljánokat, majd elvárta, hogy az eddig évi egyszer befizetendő adót, évi kétszer fizessék be. Egyértelműen ez senkinek sem tetszett, ezért végül a drevjlánok vezére, Mal tanácsára kivégezték Igort. Az egykori uralkodó testét két fa közé kötötték és kettévágták. Látva saját sikerüket, felbátorodtak. Úgy gondolták, hogyha elviszik Olgát, Igor feleségét Malnak, akkor a befolyásuk alá tudják vonni Olga kisfiát. Így egyszerűen ment volna a Kijevi Ruszban a hatalomátvétel. Csakhogy Olga máshogy gondolta.

Első körben Mal egy húsz fős követséget küldött Olgához. Megkérdezték a királynőt, hogy nem lenne-e kedve feleségül menni Malhoz. Olga nem ellenkezett, mondván, hogy a férje már úgyis halott. Viszont elküldte a drevjlánokat, hogy mikor visszatérnek, méltó fogadtatásban részesíthesse őket. Míg a követek távol voltak, Olga egy este alatt árkot ásatott a vár köré, s amint visszatértek drevjlánok, belelökette őket és élve eltemettette a húsz fős küldöttséget.

Másodjára ő maga üzent a drevljánoknak, hogy küldjék el hozzá a legnemesebb embereiket, akik majd a fejedelem elé kísérik őt. Meg is érkeztek a nemesek, mire Olga egy fürdőbe vezette őket, nagy nyájasan tanácsolva nekik, hogy pihenjenek, fürödjenek csak. Az úttól elfáradva egyikük sem ellenkezett. Miután Olga hagyta is őket békésen pihenni, kivonult és rájuk gyújtotta az épületet.

Következő lépésként Olga tényleg elindult a drevljánokhoz saját magánhadseregével, s út közben üzenetet küldött nekik, miszerint készítsenek elő ételt-italt, hogy tort ülhessen és megsirathassa férjét. Persze a köddé vált nemesekről azt hazudta, hogy még úton vannak. Miután megérkezett és majd' az összes drevjlán részegen fetrengett, a királynő jelet adott. A harcosai közel ötezer részeg drevjlánt lemészároltak.

Ezután Olga visszatért Kijevbe, hogy felkészítse a hadseregét. Sorra vette be a drevjlán városokat, egyedül a fővárossal, Iszkorosztennyel nem boldogult. Üzenetet küldött nekik, hogy adják meg magukat, legyenek a hűbéresei, hiszen ő már nem szomjazik bosszúra. Csak verebeket és galambokat kért a városlakóktól. Nem tűnik nagy árnak, viszont, ami ezután következett... Este kénbe mártott rongyokat kötöttek a madarak lábára, amik így fáklyákként funkcionáltak. Elengedték az összes "ajándékot", amik így visszaszálltak a városba, lángba borítva egész Iszkorosztenyt.

Olga bosszúja ezzel bevégeztetett, s minden vérengzés ellenére, halálakor szentté avatták. Egyértelműen nem a megtorlás miatt. A Rurik-dinasztiában, amibe ő is tartozott, sőt az egész országban ő vette fel először a keresztény hitet, ezzel a kisebbséget képviselve a birodalmában, ezzel újabb diplomáciai és kereskedelmi utakat megnyitva.

Laksmíbái, a lázadás élén (1834-1858, észak-közép-indiai Dzsánszi)

Laksmíbái eredeti neve Manu volt, egy ártatlan kislány, aki a főminiszter udvarában cseperedett fel. Ott a legtöbb kisfiút utánozta, így tanulta meg a legfontosabb dolgokat (pl. írni és olvasni). 1842-ben vette el őt a dzsánszi maharadzsa, akinek az első felesége már elhunyt és utódja se született (Laksmíbái ekkor nyolc éves volt). Megváltozott a neve és az életmódja is a házassággal, Dzsánsziban élt.

Tizenhét évesen szült a maharadzsának egy kisfiút, de sajnos nemsokára a gyermek eltávozott az élők sorából, és a tragédia után az apja is követte őt.

1853-ban Laksmíbái (tizenkilenc évesen) már özvegy volt. Ám nem teljesen egyedül, mivel az öreg maharadzsa még a halála előtt örökbe fogadott egy kisfiút, hogy a Brit Kelet-indiai Társaság ne tehesse rá a kezét Dzsánszira. Így Laksmíbái majd a fogadott fia uralkodhatott volna a tartományon, ám a britek nem így gondolták. 1854-ben a társaság birtokba vette Dzsánszit. Laksmíbái ésszerűen kérte a döntés felülvizsgálatát, mindkét fél törvényeinek ismeretében. Ám a britek megtagadták a kérését.

Már egész Indiában forrt a hangulat a britek ellen, ennek több oka is volt, például a britek semmibe vették a törvényeiket és vallási hagyományaikat. 1857-ben a gyarmati hadsereg indiai katonái kezdtek el tiltakozni a fent említett okok miatt. Őket, a szipojokat kényszermunkára ítélték, majd lázadás tört ki Mérath városában, ami elérte Delhit (ott az utolsó mogul császár a lázadás mellé állt), s majd' egy hónap múlva már Dzsánsziban is lázongtak. Dzsánszi tartományában ingerelte az embereket, hogy a Brit Kelet-indiai Társaság elkobozta a hindu templomnak gyűjtött bevételeket. Nem is beszélve arról, hogy Laksmíbái ránit (hindiül a ráni hercegnőt jelent) államadósság törlesztésre kötelezték, anélkül, hogy nagyobb örökölt pénzösszegéhez hozzáférhetett volna. Laksmíbái folyamodványokat írt a társaságnak, amelyekben leírta a népe érdekeit, de válaszra sem méltatták.

1857. június 8-án robbant ki a lázadás, ahol hatvanegy angolt mészároltak le. Ám Laksmíbái nem vett részt ebben, viszont amikor a lázadók és a brittek eltűntek Dzsánsziból, a ráni nem maradt tétlen. Hadsereget toborzott, ágyúkat öntetett, fegyvereket készíttetett, hogy védekezni tudjon. (Több ostromot is visszavert.)

Laksmíbái a végletekig hűséges akart maradni a britekhez, sokszor utasította el a felkelőket, s azzal a szándékkal tartotta a frontot a tartományában, hogy amint visszatér a társaság, átadja nekik a hatalmat. Hűségét többször is kifejezte. A briteknek viszont kellett egy bűnbak, s úgy tűnt, hogy Laksmíbái ráni tökéletes erre a szerepre. A lehető legtöbb hírcsatornán kiáltották ki úgy őt, mint a felkelés élén álló szukát,

1858 telére már a legtöbb lázadást leverték, s már szinte csak Dzsánszi maradt vissza. Laksmíbái sokat könyörgött a briteknek segítségért, de nem hitték el neki, hogy az ő oldalukon áll. Ezért valószínűleg, ha elkapják a ránit, fel is akasztják, erre Laksmíbái is ráeszmélt. Úgy döntött, hogyha a társaság lázadó "szukát" akart, hát megkapja,

Március 23-án megkezdődött az ostrom. A ráni figyelt rá, hogy a fal ép maradjon, még támogatást is kapott a hadsereg terén. Ám a britek sem maradtak egyedül, egy sikeres toborzás után sikerült áttörniük a falat. Folyt a vér, szemtől szemben küzdöttek az emberek. Sikerült a palotát is elfoglalni, de Laksmíbái ekkor már messze járt, egy csapatnyi katona társaságában. Ő maga is katonai egyenruhát öltött és gyerekét a hátára kötözte (vagy az ölébe vette) és úgy vágtázott el. A britek a nyomában voltak, egy ellenséget sikerült is lelöknie a nyeregből.

Kálpi városánál csatlakoztak a felkeléshez, de mindeni sajnálatára nem ő került az élére. Sorra vesztek el a városok, először Kóncsh, majd Kálpi is, Gválijarban még maguk mellé állították az embereket, bízva a győzelmükben. Míg mindenki előre ,,ivott a medve bőrére", vagyis mulattak, ettek, ittak, táncoltak és imádkoztak, addig Laksmíbái teljes fegyverzetben figyelte a katonákat.

1858. június 17-én érték el őket a britek, ahol a ráni és csapatai már várták őket. Kivont karddal rontottak a csatába, ahol Laksmíbái hősi halált halt. Vele együtt halt a felkelés is.

Mindez nem volt hiába, hiszen a lázadás elért valami fontosat: véget ért a Kelet-indiai Társaság uralma, 1858-ban feloszlatták őket.

Nektek ki a kedvenc hercegnőtök? Ti ismertek még ilyen elkötelezett történelmi női szereplőt? 
Ha érdekelnek még titeket hasonló témák és történetek, dobjatok egy kommentet!