Valahol egy csöndes, kelet-európai országban.

Épp egy vonaton ülök, ami az egykori szovjetunió déli csücske felé száguld. Nevezetesen, ahogy régen is mesélte Szása bácsi, a szovjet népköztársaság tisztes kihelyezett harmadik fővárosába, melynek szépségével csak jó hírnevének hiánya tudna vetekedni. Épp az öreghez indulok látogatóba, a város szélén él. Azaz, hogy nem. A város széli temetőben nem él. Meghalt már pár éve, egy háborúban vesztette el sokat látott kozák szemeit, a fejével együtt. Az öreggel sokat beszélgettem még régen, most is az lebeg a fejem előtt, amikor azt mesélte, mennyire várja már a telet... De mindegy is. Erről az időszakról született egy kisregényem, amelynek első részletét hoztam el ma nektek. A közel jövőben, ha ti is szeretnétek, tovább mesélhetem ezt a történetet. 

Fogadjátok szeretettel!

Egy asztalon, valahol egy csöndes, kelet-európai országban. 1. rész.

Minden egyre világosabb. A nap kopasz platán ágakon átszökve süt be az ablakon. Az ablakkeretre kék, zöld virágok vannak festve. Épp ilyen zöld volt még a tavasz pár éve. Az ég sohasem volt ilyen kék… Minden szürke volt odakint ezen a reggelen. Két kis valami figyeli az asztalról, ahogy egy új hajszál hasadék jelenik meg az ablak száz éves mázán. Megszólal az egyik, kicsit unottan:

- Szép. Ezen a héten ez a negyedik… Haladunk a korral. Egy hónapja ilyenkor még csak egy új 

repedés volt a festékben. De legalább csönd van. Végre elcsendesedett minden.

Ahogy elhallgat, a másik valami ráförmed:

- Köszönöm, hogy kimondtad a nyilvánvalót… Egész este erre vártam. De tényleg… Ha már aludni nem tudtam a nagy zaj miatt.

Az előző rá se hederített, nézte tovább a festett, öreg ablakot. Azon túl már látni lehetett; a templomtorony óráján a nagymutató megmozdult. A madarak kirepültek a torony repedésein, elbúgta bánatos ébresztőjét a rézharang. Reggel volt, hat óra.

Az ablaküveg pár töredéke még tartotta magát eredeti helyéhez, nem úgy, mint sok száz másik darabja, szétszórva hevertek a párkány alatt, a parkettán. Az asztalon is volt pár szilánk, az egyik épp ott hevert a kis valamik mellett. Az egyik oda is ment hozzá, nézte, ahogy megcsillan rajta a nap fénye. Megszólalt:

- Gyere ide, ne nézd már azt a csúnya festéket! –az előző félig odafordulva látja, ahogy a másik éppen megemeli a szilánkot és a kávésdobozhoz támasztja - Inkább nézd… Ez tegnap majdnem eltalált. Na de, ha felemelem, és ide döntöm, akkor átvilágít rajta a nap!  

- Csodálatos… –válaszolt kissé kedvetlenül az előző - És mit akarsz kezdeni vele? –a másik pár pillanatig csak szótlanul bámulta a kis üvegszilánkot, majd csüggedten ennyit mondott-

- Nem tudom. Talán, talán, ha megmozgatnánk… Vagy egy másik oldalát fordítanánk az ablak felé...

Az előző egy darabig figyelte, ahogy a másik ide-oda taszigálja a kis szilánkot, majd megelégelte és visszafordult, hogy tovább nézhesse az ablakot. A ház előtt álló platán megmozdult, ahogy a lágy, reggeli szellő finoman átszaladt az ágai között. A szellő befújt a zárt ablakon, mire a kis valamik szinte egyszerre rezzentek össze. Megszólalt az egyik:

- Jaj, ne! Ez nagyon rossz. Büdös. Mi ez a szag? –a másik elgondolkodva ezt mondta-

- Ez füst…  Füst szaga van, de olyan más… Ilyen füstöt még nem éreztem. Nem fa, nem dohány… Kezdi facsarni az orromat.

---Vége az első résznek---

Ha elnyerte tetszéseteket, kérdésetek támadt, avagy gondolataitokat szeretnétek megosztani; úgy várom leveleiteket.

Luscinius