Emmi Iäranta: A teamesternő könyve

A teamesternő könyve (Teemestarin kirja) című regényt Emmi Itäranta, finn írónő írta. A regény több díjat is nyert, az elolvasása után ezen nem csodálkozom. 2011-ben a kész regény megnyerte a helsinki Teos kiadó irodalmi értékű sci-fik és fantasykszámára kiírt pályázatát. A következő évben, 2012-ben jelent meg finn nyelven, majd 2014-ben egyidőben jelent meg az USA-ban, Angliában és Ausztráliában. Nálunk 2015-ben adta ki a Metropolis Media Group.

Először ejtenék pár szót a borítóról, ami részben Burger István, (nagyobb) részben pedig Jonathan Roméo munkája. Nagyon szép, nekem legalábbis megfogta a szemem, mégse tükrözi a regény eredeti hangulatát. A regényben a legtöbb mai modern eszköz már nem létezik és a goggles, mint steampunk elem sem lelhető fel benne. Másfelől a főszereplő akármennyire elszánt egyszer sem tudtam volna elképzelni, hogy ilyen arckifejezése van, mint a nőnek a borítón.

Tizenkilenc fejezetből, plusz egy epilógusból és prológusból áll, amit három számozott részre bontottak, mindegyikhez egy-egy képzeletbeli idézetet fűztek mottóként, forrásként Vei Vulung: A tea útja-t jelölték meg. A fejezeteken belül még vannak a történéseknek megfelelő tagolások.

,,Csak az marad fenn, ami változik"

A történet a jövőben játszódik, a mai Finnország területén a Skandináv Unióban. Itäranta az egyik legnépszerűbb környezeti problémát ragadta meg és állította a középpontba, miszerint a Föld vízkészlete igenis véges. A jövőben az átlag emberek tisztított tengervizet isznak, a ki nem apadt folyókat pedig szigorúan őrzik. Minden háztartás megszabott vízmennyiséget kaphat, aminek nincs is jó íze, hiszen tengervíz.

A főszereplőnk Noria Kaitio, fiatal lány, akire már a regény elején nagy titkot bíznak. Apja az idő múlásával a kínai teakészítés és szertartás titkait, etikettjét, majd egy napon egy katonaság által nem ismert forrás titkát is a lányára bízza. A történetet az írónő Noira szempontjából mutatja be, a végén az is kiderül, hogy miért. Próbatételek elé állítja a lányt, akinek becsületessége rendületlen marad és igazi hibát talán csak egyszer ejt az egész regény alatt. Az első igazi próba, amikor Noriát elhagyja az édesanyja. Jobb élet reményében utazik el, hiszen kapott egy fantasztikus állást egy távoli városban. A fiatal lánynak döntenie kell, hogy apjával marad e vagy a könnyebb utat választja az anyja oldalán. Noria a teamesterség mellett dönt, az apjával marad és noha nem hibátlanul, de átmegy a vizsgán. Nem sokára az apja meghal, Noria egyedül marad a házban, de legjobb barátja, Sanja támogatja őt. Együtt fedeznek fel egy CD lejátszót, amivel meghallgatnak egy régi lemezt. Titkok hatalmas sora tárja fel magát, fokozva Noria és az olvasó kíváncsiságát, ám az igazi titok, ami mindenkit érdekel, nem tárul fel az olvasó előtt, de nem is érezzük ennek szükségét. Egyre nehezebb megélni, a lakosok kevesebb, szennyezett vizet kapnak, végül Noria titka is kiderül a forrásról. Az egész falut próbálja ellátni vízzel a regény vége felé. Növekszik a feszültség, ahogy az ember várja, mikor bélyegzi a katonaság Noriát is vízbűnösnek, aminek a vége mindig halál. Eleinte cinikusan álltam hozzá ehhez a könyvhöz, mivel féltem, hogy a sci-fi műfaji megjelölés csak egy álca egy szerelmi regénynek, hiszen nem egyszer találkoztam már olyan regénnyel, amit a science-fictionök között találtam és nem volt több egy gyenge szerelmi sztorinál. Ami mégis megfogott ebben a regényben, az a tea volt. Nem harcias, mégis határozott, fenséges, ahogy a főszereplő sem karddal harcol. Szerelmi szál egyáltalán nincsen benne, de nem i kell, hogy legyen, anélkül is közel tökéletes volt. Az egyetlen dolog, ami zavaró lehet, az a sok külföldi név, amit kiejteni és megjegyezni is nehezebben tudunk. Én például a könyv feléig azt hittem, hogy Sanja fiú, amíg leírást nem kaptunk a szoknyájáról. A fenyegető, kellemetlen légkör végigkíséri az egész könyvet. Sok elmélkedést olvashatunk a víz és a halál kapcsolatáról, s ezek nem egyszer ismétlésre is kerülnek, hogy ne felejtsük el az élet jelentőségét és a víz hatalmát. Néhol egy kis keleties beütése is van a regénynek a teamesterség miatt.

Itäranta mindent mesterien ír le, egyszer sem zavarodunk bele a történesekbe vagy a helyszínekbe. Pont annyi leírást kapunk, amennyi kell, nem terjengős a fogalmazása, ennek ellenére tisztán érthető minden. Van, amit nem szükséges kifejteni, noha nem tudunk róla semmit, mégsem érezzük hiányát a leírásnak. Néhol kapunk kihagyásokat, vagy egy hosszan eltelt idő összefoglalását. Minden szó és mondat tökéletesen tükrözi a Noria és a falu hangulatát, könnyedén tudunk vele azonosulni, sőt meg is kedvelhetjük őt. A többi szereplő nem tökéletes, ahogy a valóságban sem lehet az senki. Egyszerre vethetjük meg és érezhetünk együtt a falu többi lakójával, hiszen viselkedésük emberséges. A könyv vége felé a hangulat egyre nyomottabb és komorabb, Noria egyedül marad kétségek közt gyötrődve, viszont továbbra is harcol, a titokért, amit nem festek fel előttünk. Teleírja a saját teamester könyvét, hogy ezzel is továbbadhassa az igazságot a jövőnek. A regény vége egy E/3-ban írt epilógussal zárul. Noria sorsát nem tudjuk meg, de a leírásból sejthető, mi történt vele. Állítólag már készül a folytatás, de még így sem érzem ennek szükségét, mivel a regény önmagában is értékelhető és élvezhető. Összességében egy remekül, finoman kidolgozott történetet olvashatunk, ahol nem egyszer kapunk érzelmi bombát és az sem hátrány, hogy Itärantanak sikerül elgondolkodtatnia az olvasót.

,,A kör csak saját formáját ismeri.
Ha kérded, hol kezdődik vagy végződik,
hallgat, s csak forog tovább."