Nyári csillagképek

Mai cikkemben a nyári csillagképekről hoztam néhány érdekességet. Előtte azonban a kedvenc mondámat mutatnám be Nektek a mindenki által ismert csillagkép keletkezéséről. Remélem számotokra is olyannyira fog tetszeni, mint nekem. 

A GÖNCÖL CSILLAGAIRÓL

„Súlyos aszály pusztított a földön, olyan nagy volt a szárazság, hogy nemcsak a folyómedrekben lehetett száraz lábbal átkelni, de a tavakban, a kutakban is elapadt a víz. Növényre, állatra, emberre pusztulás várt.  Élt azon a vidéken, ahol a leggyötrőbb volt a szárazság, egy özvegyasszony. Vele egy szem lánya. Víz híján az asszony egyre fonnyadt, mind aszottabb lett, mígnem ágynak esett. 

A lány, hogy megmentse anyja életét, fogta az agyagkorsót, s elindult vizet keresni. Hol, merre járt, ma már nem tudja senki, de addig koptatta lábát, amíg egy forrást nem lelt. Megmerítette benne a korsóját, s hazaindult. Az úton szembetalálkozott egy emberrel, akinek a szomjúságtól már alig volt jártányi ereje. Megesett rajta a lány szíve, s megkínálta a korsójából. Az ember kortyolt néhányat az életet adó vízből, s új erőre kapott tőle. Köszönte nagyon, hogy a lány megmentette a haláltól, aztán folytatta útját. A lány is továbbindult, de hamarosan újabb szomjhalállal küszködő emberrel találkozott, majd egy harmadikkal, negyedikkel. Mindenkinek odanyújtotta a korsóját. Hét embert mentett meg a pusztulástól így, miközben a korsóban egyre fogyott a víz. Vitte volna a maradékot beteg anyjának, sietett, ahogy tudott, de ő is ember volt, elfáradt. Leült egy kőre,, hogy megpihenjen, a korsót maga mellé állította a földre. El is bóbiskolt kicsit, mert nem vette észre, hogy egy kutya ólálkodik a közelben. A szerencsétlen állat is szomjas lehetett, mert amikor megpillantotta a kő mellé állított edényt, odakúszott hozzá, s megpróbált inni. Addig-addig forgolódott, amíg a korsó fel nem borult, s ki nem folyt belőle a maradék víz is. Felriadt a lány a zajra, a korsó után kapott, de bizony az már a földön hevert. Mellette bűnbánó képpel sunyított a kutya. A lány felállította a korsót, s mit látott? 

Az agyagedény száján egymás után hét nagyobb csillag repült ki, s szállt egyenesen az égbe, arról a helyről, ahol az előbb még a kutya ült, egy nyolcadik. A hét nagyobb csillagból lettek a Göncöl csillagai. Azért ragyognak olyan fényesen, mert a hét megmentett ember lelke lobog bennük. A nyolcadikban pedig, amelyet a Göncöl rúdja előtt látunk, annak a kutyának a lelke pislákol, amelyik felborította a korsót. A Göncöl csillagai azóta a lány áldott jó szívére emlékeztetik az embereket. Másnap hatalmas eső zúdult a világra." 

Vannak olyan csillagképek, amelyek csak az év bizonyos részében láthatóak. A Föld keringése miatt ugyanis a csillagok napról napra nyugat felé tolódnak az égbolton, ezért azt vehetjük észre, hogy a nyugati horizonton lévők egyre hamarabb nyugszanak, majd egy bizonyos idő elteltével már nem is láthatók, amikor beköszönt az éjszaka. Eközben keleten új csillagok, csillagképek kelnek fel, amelyek egyre magasabbra hágnak. A csillagképek így folyamatosan cserélődnek az év során.

Öt nyári csillagkép

A Hattyú (Cygnus)

Az égbolt talán leggyönyörűbb csillagképe. Fejünk felett szálló, kiterjesztett szárnyú hattyút formáz. Kereszthez hasonló rajzolata miatt néha Északi Kereszt néven is említik. Az egyik legenda szerint nem más, mint a görögök átváltozott főistene, Zeusz. Más mondák arról regélnek, hogy a hattyú Orfeuszt, a költőt ábrázolja. Orfeusz feleségét kígyómarás érte, amibe belehalt ezért elhatározta, hogy bármi áron, de felhozza őt az Alvilágból, ezért hattyúvá változott, de vállalkozása, nem járt sikerrel. Orfeusz kitűnő költő volt, aki dalaival az isteneket is elkápráztatta, így kapta tőlük jellegzetes kétszarvú lantját. Ez is ott látható mellette az égbolton.

A Hattyú legfényesebb csillaga a Deneb (arabulfarok). Kékesfehér színű óriáscsillag. A csillagképben található a sejtelmes alakú Fátyol-köd, amely csak távcsövekkel figyelhető meg. A Fátyol-köd egy 50 000 évvel ezelőtt felrobbantcsillag maradványa. A csillagkép jellegzetes alakzata egy sötét porsáv, amely a Tejutat kétfelé hasítja. Északi Szeneszsák néven emlegetik. További érdekesség, hogy a csillagképben található az egyik legerősebb sugárzású rádiógalaxis (Cygnus A), továbbá az elsőként azonosított fekete lyuk (Cygnus X-1).

A Lant (Lyra)

Ez Orfeusz lantja. Apró területű, jellegzetes csillagkép. Legfényesebb csillaga a Vega (kőszáli sas). Gyönyörűen ragyogó kékesfehér csillag, az égbolton az ötödik legfényesebb. A Lantban található a planetáris ködök leghíresebb képviselője, a Gyűrűs-köd.

A Sas (Aquila)

Az égi egyenlítőn lévő, sasmadarat formázó csillagkép. A monda szerint Zeusz egyszer megirigyelte egy ifjú szépségét és elraboltatta egy nagy sasmadárral. A Sas jutalomképpen került az égboltra. Legfényesebb csillaga az Altair, ami repülő sast jelent. Erősen fénylő, fehéres színű csillag.

Az imént felsorolt három csillagkép legfényesebb csillagai Deneb, Vega és Altair alkotják a Nagy Nyári Háromszögnek nevezett alakzatot.

A Delfin (Delphinus)

A Sascsillagképtől keletre egy bájosabbat láthatunk, ez a Delfin. A monda szerint Poszeidónnak, a tengeristenének tett egyszer jó szolgálatot. Rábeszélt ugyanis egy gyönyörű leányzót, hogy legyen az isten felesége.

A Herkules (Hercules)

Az északi égbolt ötödik legnagyobb csillagképe. A görög mitológia szerint Herkules Zeusz fia volt, aki dührohamában megölte feleségét és gyermekeit. Büntetésképpen apja tizenkét feladat elvégzésére ítélte. Herkules rettenetes erejű hős volt, teljesítette is ezeket. Az egyik próbatétele az volt, hogy megkaparintsa a három aranyalmát a Heszperidák kertjéből, amelyeket a Sárkány őrzött. Herkules megölte a Sárkányt és elhozta az almákat. Ezt a jelenetet képzelték a görögök az égboltra: a hős a legyőzött szörnyeteg fején térdel. Alakját ezért fejtetőre állítva képzelhetjük el. A Herkulesben található az M13 jelű híres gömbhalmaz, amely a gömbhalmazok közül talán a legcsodálatosabb. Szabad szemmel csak halvány ködpamacsnak látszik, de a távcsöves megfigyelés igen szép látványt nyújt.

Egy aranyos mesével zárnám a cikkemet: 

Gáli József: Mese a gőgös csillagokról

A csillagok nem ragyogtak ám mindig ilyen békességben, mint mostanában. Vetélkedés támadt köztük egyszer, hogy melyikük fényesebb; nagy vetélkedés. Volt olyan csillag is, amelyik gőgjében nem hunyorított előre a Fiastyúknak. Ez nem volt szép tőle, mert a csillagok köszönése a hunyorítás, és a Fiastyúk, az Égi Tyúkanyó sok kis csillagot felnevelt már életében. Szó, ami szó, nem sok jóra vezetett ez a vetélkedés. A gőgös csillagok elhatározták, hogy csak akkor világolnak, amikor éppen kedvük tartja. A szerény, becsületes csillagok elszomorodtak. Fényük sápadtan, halványan érkezett a földre. Az emberek nem tudták elképzelni, mi történhetett fenn az égen, a csillagok között. Először az öreg Göncöl bátya türelme fogyott el. Nagy mérgesen elhajtott nagyobbik szekerén a Medve csillagzathoz. Mindenki tudja, hogy a Medve csillagzat a legbölcsebb csillag. Hogy miről beszélgettek? Azt nem tudja senki, mert maga a Vadász csillag állt őrt nyilával, és nem engedett közelükbe egy teremtett lelket sem. Másnap üstökös rohant keresztül az égen. Csóvájára lángbetűkkel írva ez állott: "Éjfélkor nagygyűlés a Tejút melletti réten!" Minden csillag megjelent. Még a gőgös, fényükben elbizakodott csillagok is. Kicsit távolabb a többiektől, egy karéjban telepedtek le. Ezen az éjszakán Göncöl bátya tanácsára határoztatot hoztak a csillagok. A szelíd szavú, kedves Hajnalcsillag hirdette ki virradatkor. Így szólt:

- Mióta világ a világ, azért ragyognak a csillagok az égen, hogy örömet szerezzenek az emberi szíveknek, álmot szőjenek a szerelmeseknek, munkát adjanak a nagy szakállú csillagászoknak, utat mutassanak a tengeren eltévedt hajósoknak. Amelyik csillag csak azért ragyog, hogy fényével hencegjen, nem közibénk való. Tőle zátonyra futhatnak a hajók, neki közömbös a szerelmesek csókja, és ostoba irkafirka a csillagászok tudománya. Az ilyen csillag nem érdemli fényét. Az ilyen csillag veszítse el fényét, éljen sötétben, ne lássa senki, ne csodálja senki! Csak ha gőgje múlik, és csillagszemébe újra befér a világ, akkor tündököljön. Addig fénytelen éljen itt közöttünk az égen! A csillagok rábóéintottak az igaz szóra, és gőgösök fénye menten kialudt. Sötét szoba ablakából néztél már ki az éjszakába? Akkor tudod, hogy úgy jobban látni kifelé, mint amikor a lámpa ég. Ez történt a gőgös csillagokkal. Nagy magányuk, tán évmilliókig tartó magányuk idején megtanultak látni. De ez nem ment máról holnapra. Lehet, mondom, hogy évmilliók teltek el közben, mert a gőg nehezebben olvad, mint a jég. Szent János éjszakáján, meleg tavaszi éjszaka volt...Sziporka, az egykori gőgös csillagok főkolomposa, vacogva üldögélt egy fellegpadon. Sírni szeretett volna, de nem tudott. Könnyek helyett jégcsapok potyogtak szeméből, úgy kihűlt, mióta fényét elvesztette szegény. Ahogy ott üldögélt nagy magányában, észrevette, hogy a földön eltévedt egy kisfiú. Rőzsét szedni volt az erdőben, s nem találta a hazafelé vezető utat. Sziporka látta, hogy a kisfiú nagyon reszket félelmében, és látta az utat is, amelyről a pöttöm emberke letévedt. Ahogy figyelte a zokogó kisfiút, valami ismeretlen, jónak is, rossznak is nevezhető érzést érzett csillagszívében. Segíteni kell rajta - s ahogy ezt gondolta, már száguldott is lefelé a Tejúton. Mire leért, fényes, ragyogó lett, mint valaha régen. A kisfiú nagyot bámult, amikor meglátta az elébe pottyant fényes micsodát. Sziporka barátságosan hunyorított, és intett neki: Gyere utánam. A kisfiú követni kezdte. Sziporka egészen hazáig vezette, és még sokáig ott álldogált az udvaron. Úgy hallgatta a házból kihangzó kacagást. A többi csillag is visszanyerte fényét. Az egyik zátonyra futott hajónak segített. A másik egész éjjel világított egy szegény költőnek, aki legszebb versét írta, amikor éppen elfogyott lámpájából az olaj. A harmadik - sorolhatnám hajnalig, hisz nem volt annyi gőgös, nincsen annyi fényes csillag az égen, amennyi segíteni való volt és van a földön. A fényüket visszanyert csillagok pedig nem tértek vissza az égre. Itt maradtak közöttünk. Így határozták el az országút melletti nagyréten, ahol Szent János éjszakáján összetalálkoztunk. 

- Itt maradunk - mondta Sziporka -, hogy a földön is legyenek csillagok.

Így születtek, az emberek örömére, a szentjánosbogarak. Nyári éjszakákon, mezőkön, réteken, országút mentén, ösvények szélén ott világolnak szerényen, békességesen. Onnan integetnek égi testvéreiknek. Te is láthatod őket, kedves.