Az élet introvertáltan

Mindannyian járunk, vagy legalábbis jártunk közösségekbe, hiszen ez kötelező. Legtöbb esetben már óvodában, de leginkább általános iskolában, gimnáziumban találkozunk először felismerhetően a különböző embertípusokkal. Ezek közül a kettő legfelismerhetőbb az extrovertált és az introvertált emberek. Az extrovertáltak azok, akik minden áron a figyelem középpontjában akarnak lenni, nem szégyenlősek, szívesen kieresztik a hangjukat és egy kis képmutatástól színészkedéstől sem riadnak vissza.

Az extrovertáltak tömegén túl biztos felismerjük azt az embert, aki a legnagyobb társaságban is a

sarokban, csöndben ücsörög és alig hallani a hangját. Ők az introvertáltak. Ha nem emlékszel ilyen résztvevőre, akkor bizonyára te vagy az. :)

A legtöbben azt hiszik az introvertált emberekre, hogy bunkók, vagy antiszociálisak. Lehet ez is igaz egy-egy egyénre, de általában csak visszahúzódók vagyunk. Például nem azért nem köszönünk, nem mutatkozunk be, mert nem ismerjük az illemszabályokat, hanem mert félünk. Nem jut eszünkbe, hogy milyen is lehet az ésszerű viselkedés társaságban. Ezért leginkább csöndben maradunk, hátha idővel kiderül. Kicsit talán olyan ez, mintha nem gyakoroltuk volna eleget a társalgást és a magatartást.

Nehezen oldódunk fel társaságban, esetleg sehogy sem. Sokkal jobban kedveljük a bensőséges beszélgetéseket minél kevesebb résztvevővel. Ugyanis nem szeretjük túlzottan az indokolatlan poénkodásokat, sem pedig a képmutatást. Nehezen olvasunk a testbeszédben, ezért ha szomorú vagy, ne félj elmondani nekünk. Magunktól ugyanis nehezen fogjuk ezt felismerni, viszont nagyon jó hallgatóság vagyunk!

A magány jelenti számunkra a feltöltődést, olyankor dugjuk be magunkat az elméleti konnektorba. Nem igazán kedveljük a spontaneitást, főleg azért nem, mert olyankor nem tudunk kellőképpen felkészülni az eseményekre. A házból kimozdulós programokért sem vagyunk oda, ezért az előre eltervezett találkozók alól is megpróbálunk kibújni, vagy csak szimplán imádkozni, ha már mi is érezzük, hogy bunkóság lenne újra lemondani egy találkozót. 

Sokkal inkább vagyunk megfigyelők, szeretünk nyugodtan, magunkban felkészülni bizonyos dolgokra.

A telefonálás és a vásárlás a rémálmunk. Ha megcsörren a telónk, muszáj felvennünk és még azt sem tudhatjuk előre biztosan, hogy milyen szöveget adnak majd elő nekünk. Nem fogunk tudni felkészülni egy frappáns, jól átgondolt válasszal. Ezért díjazzuk jobban az sms-eket vagy bármelyik más programot, amiben írásban tudunk válaszolni.

A spontán beszélgetések eredménye nem egyszer az, hogy butaságot mondunk (legalábbis szerintünk). Hiába próbálunk normálisan viselkedni és nyitottak lenni, a vége mindig az lesz, hogy zavarunkban valami olyat teszünk vagy mondunk, ami szerintünk nagyon kínos. Ilyenkor megfogadjuk, hogy soha többé nem szólalunk meg és most már tényleg nem mozdulunk ki a házból.

Pedig szeretünk mi kimozdulni néha-néha. Tudunk élvezni néhány összejövetelt, partyt vagy közös vacsorát. A gond csak az, hogy ezek rettentő hosszasan el tudnak húzódni, mikor nekünk ezekből már 10 perc is elég. Ilyenkor már szívesebben lennénk otthon.

Ám ott van még mentőövnek a könyvünk. Lehet, hogy nem kezdünk el bunkó módon társaságban olvasni, de a tudat, hogy velünk van a kedvenc olvasmányunk, megnyugtató. Egy szelet az otthonunkból.

Sok összejövetelt megnehezítenek a tuskó emberek. Képtelenek vagyunk elviselni azokat a nagyszájú résztvevőket, akik egyszerűen nem tudnak csöndben maradni és állandóan teszik az agyukat. Végtelen mosoly és poéntengerben úsznak, sosem hagynak megnyugodni senkit és az ő szemükben te csak egy fura kis lény vagy. Mégis miért vagy állandóan ilyen csendes?

Ezek az emberek a szöges ellentétei annak, amire nekünk igényünk van. Mi csak egy kis csöndes, komoly beszélgetést szeretnénk a meghittség jegyében. A nagy társaságban való beszéd és viccelődés nem az erősségünk.

Szeretünk csöndben lenni. Nekünk ez nem unalmas, hiszen a képzeletünk és gondolataink képesek állandóan lekötni minket. Előfordul, hogy túl hosszasan bámulunk egy szó nélkül. Ilyenkor többen is hihetik, hogy valami bajunk van, pedig csak elmerengtünk valamin. Ez a csönd pedig csak akkor tud kínos lenni, ha tudjuk az ismeretlen társaságunkról, hogy nem ezekhez a szótlan pillanatokhoz van szokva.

Nem feltétlen magányra van szükségünk, hanem arra, hogy békében hagyjanak minket. Mi is társas emberi lények vagyunk, szükségünk van néha egy beszélgetőpartnerre vagy valakire, akiről legalább a legutóbb kiolvasott regényről beszélgethetünk.
A legnagyobb dicsőség pedig, ha beférkőzöl a szívünkbe és most már veled együtt akarunk egyedül lenni.