Egy tragikus mese

Én is rohantam, és jött Csepel, 

Katonák, lányok, asszonyok, 

Rendőrök, munkások, ezren, ezren, 

Igaz és bátor magyarok.

És sztrájk is indult. Árva népünk 

Kezébe vette végre sorsát. 

Másnap már vérben fürdött minden, 

De feltámadott Magyarország!

Aranybetűkkel, vérrel írva, 

Új, nagy fejezetet nyitottunk 

Ország-világ történetében: 

Szabadságunkat marokra fogtuk!

Új eszme ragyog fenn az égen, 

Dátum született a világon, 

Mely tűzbe hoz ma minden szívet: 

Szabad október 23!

(Szabó László Dezső - Október 23.)

"Mindössze 20 nap, de a magyar történelem talán legkiemelkedőbb 20 napja zajlott 1956-ban Magyarországon. Egy aprócska, de elszánt nemzet felemelte fejét és nemet mondott az elnyomásra, a diktatúrára és szembeszállt a világ akkori legnagyobb birodalmával. De mi is történt pontosan 1956 október 23 és november 11 között?" 

Ebben a cikkben leginkább nem a történelmi háttér felől közelíteném meg ezt az eseményt, hanem az olyan emberek visszaemlékezéseivel, akik ebben az időszakban élték az életüket. Talán így közelebb tudom húzni az emberek szívéhez ezeket a napokat, hiszen nem biztos, hogy mindenki belegondolt már, hogy milyen nagy hangsúlya is volt ennek az időszaknak. 

Ha részeletesebben olvasnátok a történelmi háttéről, akkor ezen a linken egy nagyon jól összeszedett cikkre találtok. 

Elsőként nézzük gyermek szemmel: 
"Kiskamaszként, 11 éves gyerekként éltem át a forradalom napjait. Október 23-án a sarki posztos rendőr (mert akkor sokkal inkább jelen voltak az utcán, mint most) láthatóan zavartan, idegesen viselkedett, amikor hírt kapott az egyetemi ifjúság felvonulásáról. Nem volt olyan magabiztos, mint amikor nekünk tartott előadást a Bartók Béla úti iskolában, ahová jártam.

Édesanyám, öcsém születésnapjára készülve, bement a városba, és csak nagy nehézségek árán tudott hazajutni. Édesapám éppen kórházban volt az egyik ??llői úti klinikán. Este furcsa hangok hallatszottak, testvéreimmel nehezen jöttünk rá, hogy lövéseket hallunk. A Gellért térnél, ahol laktunk, a szomszéd ház belövést kapott.

Apámat teherautóval hozták haza a kórházból, mert kellett a hely a sebesülteknek. A teherautó platóján hasaltak az emberek, hogy valamennyire védve legyenek a lövedékektől.

Az orosz támadást az óvóhelyen vészeltük át, és reménykedve hallgattuk a Szabad Európa Rádió recsegő adását, amikor azzal biztattak: jönnek már az ENSZ-csapatok. A nők nagyon féltek, élénkek voltak még az emlékek az orosz katonák világháborús erőszakoskodásairól. A házban lévő Szeged étterem raktárából a készletet ezért apám vezetésével a lakók áthozták és szétosztották a családok között, hogy különösen az alkohol ne kerüljön a fosztogató katonák kezére, ne legyen mitől lerészegedniük. A lakók jegyzőkönyvvel vették át az árut. A harcok után mi, gyerekek jártunk ajtóról ajtóra, és begyűjtöttük az érte járó pénzt, amit eljuttattunk az étteremnek.

A harcok szünetében körülnéztünk a Fehérvári úton, a Móricz Zsigmond körtéren, a körúton. Sok volt a holttest, főleg oroszok, mert a magyarokat előbb eltemették. Minden téren friss sírok voltak, halottak napján milliónyi gyertya lángja lobogott fölöttük.

Életem meghatározó élménye volt részt venni az egymást követő néma tüntetéseken. A forgalom leállt (az orosz járműveket is leállították). A gyalogosok is megálltak, az ablakokba gyertyát tettek. A tüntetés végén mindig elénekeltük a Himnuszt.

A családunkból senki nem disszidált, ahogyan akkor az emigrálást hívták. Édesapám sem, pedig a háború után meghurcolták, mert egy diósgyőri hadiüzem parancsnoka volt mérnökként, karpaszományos katonaként. Hat évet kapott érte, amiből négyet le is ült. Mégsem akarta soha elhagyni a hazáját. Az igaz, hogy a csizmája szárában sokáig hordott egy fűrészlapot, hogyha elkapnák az oroszok és deportálni akarnák, legyen mivel kivágni a vagon alját. S

Ezzel szemben sok szomszéd, iskolatárs távozott az országból. Nekünk, gyermekeknek kintről küldték haza a rágógumit, tanáraink nagy bosszúságára, ami akkor az amerikai életmód szimbólumának számított, és mint ilyet, itthon üldöztek.

Az én gyerekkori emlékeimben sem jelenik meg más, mint ami a nemzet emlékezetében: az egymásrautaltság, a forradalom tisztasága, a félelem, a néma ellenállás a túlerővel szemben, a győztesek kicsinyessége, és a legfájdalmasabb, a hatalmas veszteség emberben, reményben. Becsüljük meg jobban mostani szabadságunkat, amiért oly sokan áldozták életüket 57 éve!"

Következőleg hosszas kutakodások után találtam pár olyan fényképet ami az akkori minden napokat tükrözi:

A mai cikkemmel szerettem volna közelebb hozni a mai történelmi eseményünket, még ha most ilyen rövidre is sikerült.