VERSENY - Próza harmadik hely

Miriel Babu 
A srác az erkélyen

A bicikli zörögve gurult végig a fűvel benőtt földúton, a kora reggeli napfény megcsillant a küllőkön. Az üde zöld szálakon harmatcseppek ültek, az út melletti erdő fái lágyan ringtak a szélben. Az ócska kétkerekű rémesen nyikorgott, de gazdáját nem zavarta, ezen az elhagyatott vidéken úgysem hallja senkit. A zajra felriadt a bokorból egy fácánpár, a lány összerezzent, ahogy szárnyukkal csapkodva, hangos rikácsolás közepette menekültek. Madárdaltól volt hangos az erdő, ahogy az apró énekesek köszöntötték a reggelt. A lány behunyta a szemét, mélyen belélegezte a hűs levegőt, és hátrahajtott fejjel élvezte a menetszelet. Barna haja lobogott utána, és felsikkantott, amikor a bicikli megugrott egy gödörben. Ismét az ösvényre pillantott, majd hirtelen lefékezett. Mintha egy alakot látott volna a fák között eltűnni. Lefektette a biciklit az út szélére, és bekémlelt az erdőbe. A fák sűrű lombkoronája kizárta a napfényt, de azok néhol mégis sikerrel küldték arany dárdáikat a Földre, hogy felmelegítsék. A fényes csíkokban ezernyi kis porszem táncolt, de az erdőben egy lélek sem volt.

Furcsa – gondolta. – Megesküdtem volna, hogy egy fiút láttam.

Még egyszer visszapillantott, majd annyiban hagyta a dolgot. Kikerekezve az erdőből búzamezők között folytatta útját, és hamarosan feltűnt előtte úticélja. Magas, girbegurba faház állt a mezők mellett, olyan esetlenül és ferdén, mintha rájuk akarna dőlni. Három szintből épült fel, és mindegyik egy kicsit oldalra csúszott, mintha egy ügyetlen kisgyerek építette volna. A legfelső emelet már annyira lelógott az alapról, hogy vastag oszlopoknak kellett megtartani. Alatta szedett-vedett istálló terpeszkedett, az ajtaja még zárva volt. A lánynak volt még egy kis ideje, mielőtt édesanyjával elkezdi a munkát a ház körül. Kitámasztotta a biciklit, és feltrappolt a bejárathoz vezető hosszú lépcsőn, a fa minden lépésénél kis porfelhőket böfögött magából.

- Anya, megjöttem! – kiáltott be a konyhába, és már indult volna föl a szobájába, de anyja hangja megállította.

- Glória!

A lány kelletlenül visszasétált a konyhához, és fél vállal nekidőlt az ajtófélfának.

- Igen, anya?

- Hol voltál egész reggel? - Gerda a mosogatónál állt, egy piros-fehér csíkos ronggyal kezét törölgetve fürkészte lányát. Glória állta anyja vesébe látó, szürke tekintetét, kezét karba fonta.

- Csak bicikliztem.

- Ilyenkor? Tudod jól, hogy nem biztonságos messzire menned, és szükségem van rád itthon!

- Anya, ezt már megbeszéltük! – sóhajtott fel Glória, kezeit ezúttal kék kertésznadrágja zsebébe süllyesztette. – Semmi bajom nem eshet itt az Isten háta mögött! Nem kell féltened – ezzel a lány lezártnak tekintette a beszélgetést, és felszaladt a szobájába. Bevágta maga mögött az ajtót, a huzattól meglebbentek a falakat díszítő rajzok. Voltak ott grafittal felvázolt állatok, élénk színű akvarell naplemente, de a legtöbb kép színes nagyvárosokat, nyüzsgő embertömegeket ábrázolt. A fagerendákról színes anyagok és szárítottvirág-füzérek lógtak, a nyitva hagyott ablakon besurranó szellő virág illatot hozott magával.

Glória lezuttyant az ágyra, és hátradőlt. Zöld szemét végigfuttatta a plafont szabdaló szújáratokon, a barna faléceket kacskaringós minták díszítették. A lány sokszor játszotta el, hogy térképeket, alakokat képzelt a vonalakból, és azok szinte életre keltek.

A falra akasztott tükörben hirtelen feltűnt a nap fénye, vakító fénysugarat vetve Glória ágyára.

Ideje dolgozni! – gondolta, és kikecmergett az ágyból. Előhúzta alóla sárga gumicsizmáját, és lecserélte rá a bakancsot. A lépcsőn lefele kocogva összefogta a haját, és az istállóba sietett.

Lassan kitárta a fa ajtószárnyakat, és azok nyikorogva engedelmeskedtek. A napsugarak betódultak az helyiségbe, megtáncoltatva a szénából szálló port, az állatok szilajul felbődülve üdvözölték a lányt. Glória vidáman látott neki a munkának – felsöpörte a lovak és tehenek alatt a szénát és frisset rakott a helyére, megtöltötte az itatókat, etetőket. Külön megbabusgatta a három aranyderes lovat, és visszalopakodva a konyhába kockacukrot csempészett nekik. Utána megkerülte a házat, és leguggolt egy kis faház elé.

- Nyuszikák – gügyögte, ahogy megpillantotta az ajtóban feltűnő barna és fekete lapátfüleket. Az öt kisnyulat tavaly kapta a szülinapjára, de azóta rengeteget nőttek, már nem fértek el egyszerre Glória ölében. A lány felkapta az egyik selymes bundájú fekete nyuszit, és elgondolkodva simogatta. Elege volt már, hogy ebből áll az egész napja, hogy a ház körül robotol, eszik, alszik, néha kiszökik lovagolni vagy biciklizni. Közel s távol nincs egy gimnázium, ahová járhatna, nincsenek barátai – Glória sok-sok éve egyedül volt. Persze itt él vele az édesanyja, de milyen élet ez így?

Átlagos – válaszolta meg magának a kérdést Glória, majd visszarakta a méltatlankodva makogó nyulat a házba, és visszaballagott a szobájába.

- Végeztél? – kukkantott be az ajtón Gerda, kezében egy kanna frissen fejt tejjel.

- Aham – motyogta Glória, miközben az egyik szekrényében kutakodott.

- Köszönöm a segítséged – mosolyodott el Gerda, és becsukta az ajtót.

Glória győzedelmes vigyorral az arcán húzta elő a pasztellkrétákkal teli dobozt, és egy kupac lappal kivonult a szobájából nyíló erkélyre. Törökülésben leült egy párnára, és végigtekintett az előtte elterülő tájon. A házuk előtt barna út futott, szelíden kanyarogva követte a lankás dombok vonalát. Azon túl aranysárga búzamező húzódott, a kalászok lágyan ringatóztak a friss szellőben. A szemben magasodó dombon egy másik faház állt, hasonlóan furcsa és régi, mint Glóriáéké. Hosszú ideje lakatlan volt már, a repkény felfutott az oldalán, szerető ölelésbe fogva a lassan korhadó gerendákat. Mikor Glória kérdezősködött a házról, Gerda csak annyit tudott mondani, hogy harminc éve hagyták el, és azóta üresen áll. Bár ha belegondolt, anyja nagyon kevés dolgot árult el neki. Nem sokkal a születése után költöztek ide, de Gerda nem volt hajlandó mesélni sem az édesapjáról, se semmi másról.

Glória már épp nekifogott volna egy színes naplemente rajzolásának, ám hirtelen meggondolta magát. Félretette a színeseket, és kezébe vette a fekete krétát. Könnyed vonásokkal elkészítette a régi ház vázlatát, majd árnyékolta. Kritikus szemmel tekintette meg a félkész művet, de valami nem volt jó. Visszapillantott a házra, és összerezzent. Az emeleti erkélyen állt valaki. Messze volt, de világosan látszódott, hogy egy fiú könyököl a korlátra. Glória hunyorgott, de az ellenfényben nem tudta kivenni az arcát. Hirtelen elhatározásból néhány vonallal rárajzolta a képre, és immár elégedetten szemlélte meg a művet. Ismét a ház felé fordult. Nem hagyta nyugodni a tény, hogy talán új lakók költöztek ide, és egy pillanatnyi habozás után lecsapta a rajztömbjét, és kettesével szedve a lépcsőfokokat anyja keresésére indult.

 - Anya! - Benyitott a konyhába, semmi. Kirohant az udvarra, Gerda épp a ruhákat teregette. - Anya, elmehetek egy kicsit?

 - Az attól függ, hova.

 - Hát… A szomszéd házhoz.

Gerda meglepetten fordult lánya felé.

 - Miért akarsz odamenni? A ház omladozik, veszélyes hely, és birtokháborítást is elkövethetsz! Nem, jobb, ha itt maradsz - ezzel egy határozott mozdulattal kirázta a kezében lévő fehér lepedőt.

 - Anya, láttam valakit a háznál! Vagyis - Glória zavarában egy hajtincsét kezdte csavargatni - egy fiút. Lehet, hogy beköltözött valaki, egy család! Nem gondolod, hogy meg kellene ismerkedni velük? - Glória próbált anyja végtelenül udvarias lényére hatni. Egy feszült pillanatig Gerda habozott, majd megadó sóhajjal fordult lánya felé.

 - Jó, rendben, de akkor vigyél is nekik valamit.

 - Van friss sajt? Meg süthetnénk nekik valamit.

Egy óra múlva Glória egy kosárral a kezében lépett ki a kapun, izgatottan szedve a lábát. A kockás kendő alatt sajt, meggyes pite és egy csokor vadvirág lapult, hogy megörvendeztesse az új lakókat. Glória végigsétált a búzatáblák között, de szokásával ellentétben most nem fordított sok figyelmet a természetre. Szemét a házra szegezte, ám a fiú eltűnt az erkélyről. Az omladozó épület árnyékába érve Glória megborzongott. Egyáltalán nem tűnt olyannak a hely, mintha laknának benne.

Még biztosan nem volt idejük elkezdeni a renoválást - bizonygatta magában. Nem tévedhetett.

Fellépdelt a bejárathoz vezető falépcsőkön, és felemelte a kezét, hogy kopogjon. Habozott. Csak meredt az ajtóra, gondolatok ezrei villantak át pár századmásodperc alatt a szeme előtt, ám végül csak kihúzta magát, és elmosolyodott. Hármat koppantott, és izgatottan toporogva leste az ajtó réseit, mikor vetül rá árnyék. Eltelt egy perc, majd még egy, ám Glória hiába várt. Még egyszer kopogott, semmi. Kis visszakozás után a kilincsre helyezte kezét, és óvatosan benyitott. A huzat meglebbentette a pókhálókat, és felkavarta az évtizedek alatt felhalmozódott port. Glória szíve hevesen vert. Nem voltak lábnyomok a padlón, pedig vastag piszok fedte a gerendákat. A falakon régi, kifakult képek lógtak, az ablakon beszűrődő fényben porszemek járták soha véget nem érő táncukat. A lány elűzte magától a negatív gondolatokat, és tovább reménykedett. Megkereste a lépcsőt, a házban szinte minden ugyanolyan volt, mint az övékben. Kezével félrehajtott egy pókhálófüggönyt, és lassan fellépett az első fokra. A por csiklandozta az orrát, elfogta a tüsszögés. Aprókat prüszkölve ért a lépcső tetejére, és megkapaszkodott a korlátban.

 - Egészségedre! - csendült egy vidám hang, mire Glória pánikszerű mozdulattal kapta fel a fejét. - Bocsi, nem akartalak megijeszteni!

Glória végigtekintett a fiún. Szinte teljesen szürkében volt, ám finom vonalú ajkán mosoly játszott. Barna haja enyhén mandulavágású szemébe hullott, kezét lazán zsebre rakva figyelte a lányt. Glória csak azt furcsállta, hogy nem lepődött meg, hogy egyszer csak valaki belopakodik a házába.

 - Bocsi, hogy csak úgy rád rontottam - nyögte ki Glória két tüsszentésroham között.

 - Jól vagy? - hajolt le a lányhoz a titokzatos srác. - Sajnálom, hatalmas itt a kupi…

 - Nem, semmi baj, majd megszokom - mosolygott Glória, majd felegyenesedett. - Glória vagyok, és a szemben álló házban lakok! - nyújtott kezet a fiúnak.

 - András - fogadta el a jobbot a srác. - Most költöztünk ide, de apukám még dolgozik, így a rendrakás rám maradt - nézett szét fintorogva a szobában.

 - Ez mind? - csodálkozott Glória. - De hisz’ ez rengeteg munka!

 - Megbirkózom vele - vont vállat András.

 - Nem, nem hagyom, hogy egyedül csináld. Segíteni fogok - jelentette ki Glória szélesen mosolyogva, mire András elnevette magát.

 - Ha ragaszkodsz hozzá!

Glóriának tetszett, ahogy András nevetett.

 - Öh… - Glória zavartan hátradobta a haját - Hoztam neked, nektek egy kis ajándékot - nyújtotta át a kosarat.

Egy óra múlva hangos nevetés csendült a szobából.

 - Ne nevess, ez nem vicces! - húzta fel az orrát András.

 - Bocsi, de ez a kép annyira aranyos! - törölgette a kacagástól kicsordult könnyeit Glória, kezében szorongatva a képet. A fotón az öt éves András ült egy teraszon, bambán, tiszta csoki arccal meredve a kamerába.

 - Jól van, biztos rólad is készültek ilyen képek - öklözött Glória vállába a fiú, és ő is nevetett.

 - Persze, de még milyenek - vigyorgott Glória. - Ha átjössz hozzánk, megmutatom!

András arcáról lehervadt a mosoly.

 - Én nem hiszem, hogy… Nem, nem mehetek át.

Glória arcára kiült a csalódottság. Szerette volna áthívni a fiút. Hamar megkedvelte, és látván, András megbízik benne, viszonozni akarta a gesztust.

 - De… Miért nem?

András megrázta a fejét, barna hajtincsei röpködtek körülötte.

 - Apa sosem engedné meg.

Mély hallgatásba burkolóztak, Glória próbált valami vigasztalót mondani, de semmi értelmes nem jutott eszébe.

 - Tudod mit? - szólalt meg egy kis hezitálás után. - Hagyjuk a fenébe a pakolást, és menjünk el sétálni! - Félretolta a kiürült kartondobozt, és kezet nyújtott a földön kuporgó fiúnak. Az egy ferde, bizonytalan mosollyal elfogadta a segédjobbot, Glória pedig egy rántással felhúzta a padlóról.

 - Hű, de erős vagy! - szorongatta meg sajgó kézfejét András, elismerően pillantva a lányra.

 - Sokat használ a házimunka - mosolyodott el Glória szerényen. - Gyere, mutatok valamit!

Vidáman beszélgetve léptek ki a poros ház ajtaján, és Glória elindult az úton, ami a reggel látott erdőhöz vezetett. András zsebre tett kézzel ballagott mellette.

 - Olyan szép ez a táj - nézett körül a napsütötte dombokat, a zöld lombú erdőket csodálva.

 - Igen, főleg ilyenkor. Télen inkább komor és ijesztő, de abban is van valami varázslatos - mélázott el Glória. Egy ideig csendben baktattak, majd Glória bizalmasan a fiúhoz fordult. - Örülök, hogy itt vagy. - András ajkára halovány mosoly kúszott. - Tudod, én mióta ideköltöztünk, mindig egyedül vagyok.

András kézen fogta Glóriát, a lány hálásan megszorította a fiú hideg ujjait.

 - Most már itt vagyok neked én - mosolygott András Glóriára melegen.

Beértek a susogó lombok alá, a levegő érezhetően lehűlt. Glória megborzongott.

 - Gyere, erre van - húzta a fiút az erdő fele, de az megtorpant, és elrántotta a kezét.

 - Glória… ne menj be oda!

 - Jaj, ne legyél csacsi! Gyere! - nevetett fel a lány, és beszaladt a fák közé. Léptei tompán dobbantak az avarral borított talajon, a csend és a hideg levegő a csontjáig hatolt. Glória megfordult, és hátrálva lépkedve visszakiáltott.

 - Gyere, András! Meg tudsz találni?

A fiú nem válaszolt, így Glória megállt, ám abban a pillanatban a lába megcsúszott, a talaj beszakadt alatta, és ő háttal belezuhant egy fa tövében tátongó lyukba. Sikoltva kapott a gödör pereme felé, de a földrögök kifordultak ujjai közül, felsebezve azt. Szemét szúrta a belekerült föld, így vakon tapogatózott, de csak gyökerek és nedves avar akadtak a kezébe.

 - András! - kiáltotta teljes hangerejéből, de a fiú nem felelt. Tovább folytatta, rekedtre ordítozva a torkát. Felállt, látta a sötét, lomboktól szabdalt eget a feje felett. - Halló? Van ott valaki? Segítség!

Szorosan a gödör falához lépett, és felnyújtózkodott, de a perem majdnem fél méterre volt kézfeje felett. Végigtapogatta, de semmi kiemelkedés vagy lyuk nem volt az oldalán, amibe lépve és kapaszkodva kijuthatott volna. Hátrahúzódott, a talpa alatt megreccsent valami, és ismét elbotlott. Megfagyott az ereiben a vér, ahogy kezével kitapintotta maga alatt a kemény, hosszúkás botokat. Irtózva felemelt egyet, és a gyér fényben szemügyre vette. Éles sikítás tört elő remegő ajkai közül, és elhajította a csontdarabot. Tébolyultan vergődve támasztotta meg a lábát a gödör két oldalán, feljebb nyomva magát, hogy minél messzebb kerüljön a halottól.

 - Kértelek, hogy ne menj be az erdőbe! - csendült fel András hangja, és Glória abbahagyta a vergődést.

 - András! Itt vagy? Segíts! - kiáltott fel reménykedve.

 - Nem hallgattál rám. - A fiú mintha meg sem hallotta volna a könyörgő szavakat. - Pedig boldogok lehettünk volna! - Szavai mintha magából az erdőből szóltam volna.

Glória zihálva, tágra nyílt szemmel hallgatta a fiú elhaló szavait. Hirtelen egy homályos, fehéren vibráló alak tűnt fel előtte, a lány rémülten ismerte fel benne Andrást. Már sikítani sem volt ereje, minden igyekezetével azon volt, hogy feljebb másszon a gödör peremén. A kísértet arcán szomorú mosoly ült.

 - András? - motyogta Glória döbbenten, egy arcán legördülö könnycsepp sós ízt hagyott ajkán. - Te… te…

 - Szellem vagyok - bólintott a fiú. - A házban minden bizonyítékot megtalálsz.

 - Milyen bizonyíték? - Glória hátrébb hajolt, hogy minél távolabb kerüljön a kísértettől, de így félő volt, hogy elveszíti az egyensúlyát.

 - Megtudhatod, hogyan haltam meg. Segíts, kérlek! - A fiú arca könyörgőre vált. - Hozd el nekem a békét!

Az alak vibrálva eltűnt, Glória remegve, lesokkolva meredt a jelenés helyére. Vére a fülében dobolt, agya lázasan dolgozott. Végül a pánik győzedelmeskedett, és Glória ismét megpróbált feljebb jutni. Centiről centire küzdötte fel magát, térde sajgott, tenyerét felsértette a durva kőzet. Ám fejében csak egyetlen gondolat zakatolt, hogy eltűnjön erről az átkozott helyről. Hosszú, keserves küzdelem után a lány zihálva zuhant az avarral borított nedves talajra, szemével a lombokon beszűrődő napsugarakat keresve. Késő délután lehetett már, nem sok ideje volt a naplementéig.

 - Túléltem - suttogta, a megkönnyebbüléstől ismét kicsordult a könnye.

Azután eszébe jutottak a szellem szavai, és lassan feltápászkodott. Egy dologban biztos volt, hogy ezt az ügyet már a rendőrségre bízza, mára elege volt a kalandokból.

Késő este Glória egy pokróccal a vállán, gőzölgő nyugtatóteával a kezében ült a konyhaasztalnál, édesanyja aggódó tekintetének kereszttüzében. Gerda, mikor pár órával ezelőtt Glória betoppant, és elmesélte a történteket, először rettentő mérges lett. Kiabált a lányával, de azután észrevette, milyen állapotban van. Azonnal hívták a rendőrséget.

 - Biztos vagy benne, hogy csontok voltak? Glória, ez most nagyon fontos. - A középkorú detektív kedvesen, de határozottan szedte ki a rettegő lányból az információmorzsákat. Nem értette, miket motyog néha valami szellemről, békéről és bizonyítékról.

Glória bólintott.

Nem sokkal ezután már az erdőben loholtak, a két rendőr és a detektív elemlámpáinak fényében Glória megmutatta a helyet, ahol a holttestet találta. A hidegtől és a sokktól remegve ült egy kiálló gyökéren, míg a rendőrök felhozták a csontokat. A többi helyszínelő is megérkezett a háztól, és az elmondottaik alapján összeállt a kép. Andrást harminc évvel ezelőtt az apja gyilkolta meg.

Glória csendben hallgatta a fejtegetéseket, arcán nedves árkot vájtak a könnycseppek. Végre barátra lelt, és a sors elvette tőle.

Az élet igazságtalan - gondolta.

A telihold magasra hágott az égen, ezüst fénye végigsimított a megbarnult csontokon. Glória megborzongott, elfordította a fejét, ám egy pillanatra elakadt a lélegzete. A sötét fák között egy magányos, fehér alak állt, kezét lazán zsebébe süllyesztve, és őt nézte.