beküldött
beküldött novella
művészsarok
novella
verseny
VERSENY - Próza harmadik hely
Miriel Babu
A srác az erkélyen
A bicikli zörögve gurult
végig a fűvel benőtt földúton, a kora reggeli napfény megcsillant a küllőkön.
Az üde zöld szálakon harmatcseppek ültek, az út melletti erdő fái lágyan
ringtak a szélben. Az ócska kétkerekű rémesen nyikorgott, de gazdáját nem zavarta,
ezen az elhagyatott vidéken úgysem hallja senkit. A zajra felriadt a bokorból
egy fácánpár, a lány összerezzent, ahogy szárnyukkal csapkodva, hangos
rikácsolás közepette menekültek. Madárdaltól volt hangos az erdő, ahogy az apró
énekesek köszöntötték a reggelt. A lány behunyta a szemét, mélyen
belélegezte a hűs levegőt, és hátrahajtott fejjel élvezte a menetszelet. Barna
haja lobogott utána, és felsikkantott, amikor a bicikli megugrott egy gödörben.
Ismét az ösvényre pillantott, majd hirtelen lefékezett. Mintha egy alakot
látott volna a fák között eltűnni. Lefektette a biciklit az út szélére, és
bekémlelt az erdőbe. A fák sűrű lombkoronája kizárta a napfényt, de azok néhol
mégis sikerrel küldték arany dárdáikat a Földre, hogy felmelegítsék. A fényes
csíkokban ezernyi kis porszem táncolt, de az erdőben egy lélek sem volt.
Furcsa – gondolta. – Megesküdtem volna, hogy
egy fiút láttam.
Még egyszer
visszapillantott, majd annyiban hagyta a dolgot. Kikerekezve az erdőből
búzamezők között folytatta útját, és hamarosan feltűnt előtte úticélja. Magas,
girbegurba faház állt a mezők
mellett, olyan esetlenül és ferdén, mintha rájuk akarna dőlni. Három szintből épült fel, és mindegyik egy kicsit
oldalra csúszott, mintha egy ügyetlen kisgyerek építette volna. A legfelső emelet
már annyira lelógott az alapról, hogy vastag oszlopoknak kellett megtartani.
Alatta szedett-vedett istálló terpeszkedett, az ajtaja még zárva volt. A
lánynak volt még egy kis ideje, mielőtt édesanyjával elkezdi a munkát a ház
körül. Kitámasztotta a biciklit, és feltrappolt a bejárathoz vezető hosszú
lépcsőn, a fa minden lépésénél kis porfelhőket böfögött magából.
- Anya, megjöttem! – kiáltott be a
konyhába, és már indult volna föl a szobájába, de anyja hangja megállította.
- Glória!
A lány kelletlenül visszasétált a
konyhához, és fél vállal nekidőlt az ajtófélfának.
- Igen, anya?
- Hol voltál egész reggel? - Gerda a
mosogatónál állt, egy piros-fehér csíkos ronggyal kezét törölgetve fürkészte
lányát. Glória állta anyja vesébe látó, szürke tekintetét, kezét karba fonta.
- Csak bicikliztem.
- Ilyenkor? Tudod jól, hogy nem
biztonságos messzire menned, és szükségem van rád itthon!
- Anya, ezt már megbeszéltük! – sóhajtott
fel Glória, kezeit ezúttal kék kertésznadrágja zsebébe süllyesztette. – Semmi
bajom nem eshet itt az Isten háta mögött! Nem kell féltened – ezzel a lány
lezártnak tekintette a beszélgetést, és felszaladt a szobájába. Bevágta maga
mögött az ajtót, a huzattól meglebbentek a falakat díszítő rajzok. Voltak ott
grafittal felvázolt állatok, élénk színű akvarell naplemente, de a legtöbb kép
színes nagyvárosokat, nyüzsgő embertömegeket ábrázolt. A fagerendákról színes
anyagok és szárítottvirág-füzérek lógtak, a nyitva hagyott ablakon besurranó
szellő virág illatot hozott magával.
Glória lezuttyant az ágyra, és hátradőlt.
Zöld szemét végigfuttatta a plafont szabdaló szújáratokon, a barna faléceket
kacskaringós minták díszítették. A lány sokszor játszotta el, hogy térképeket,
alakokat képzelt a vonalakból, és azok szinte életre keltek.
A falra akasztott tükörben hirtelen
feltűnt a nap fénye, vakító fénysugarat vetve Glória ágyára.
Ideje dolgozni! – gondolta, és kikecmergett az ágyból.
Előhúzta alóla sárga gumicsizmáját, és lecserélte rá a bakancsot. A lépcsőn
lefele kocogva összefogta a haját, és az istállóba sietett.
Lassan kitárta a fa ajtószárnyakat, és
azok nyikorogva engedelmeskedtek. A napsugarak betódultak az helyiségbe,
megtáncoltatva a szénából szálló port, az állatok szilajul felbődülve
üdvözölték a lányt. Glória vidáman látott neki a munkának – felsöpörte a lovak
és tehenek alatt a szénát és frisset rakott a helyére, megtöltötte az itatókat,
etetőket. Külön megbabusgatta a három aranyderes lovat, és visszalopakodva a
konyhába kockacukrot csempészett nekik. Utána megkerülte a házat, és leguggolt
egy kis faház elé.
- Nyuszikák – gügyögte, ahogy megpillantotta
az ajtóban feltűnő barna és fekete lapátfüleket. Az öt kisnyulat tavaly kapta a
szülinapjára, de azóta rengeteget nőttek, már nem fértek el egyszerre Glória
ölében. A lány felkapta az egyik selymes bundájú fekete nyuszit, és
elgondolkodva simogatta. Elege volt már, hogy ebből áll az egész napja, hogy a
ház körül robotol, eszik, alszik, néha kiszökik lovagolni vagy biciklizni.
Közel s távol nincs egy gimnázium, ahová járhatna, nincsenek barátai – Glória
sok-sok éve egyedül volt. Persze itt él vele az édesanyja, de milyen élet ez
így?
Átlagos – válaszolta meg magának a kérdést Glória, majd visszarakta a
méltatlankodva makogó nyulat a házba, és visszaballagott a szobájába.
- Végeztél? – kukkantott be az ajtón
Gerda, kezében egy kanna frissen fejt tejjel.
- Aham – motyogta Glória, miközben az
egyik szekrényében kutakodott.
- Köszönöm a segítséged – mosolyodott el
Gerda, és becsukta az ajtót.
Glória győzedelmes vigyorral az arcán
húzta elő a pasztellkrétákkal teli dobozt, és egy kupac lappal kivonult a szobájából
nyíló erkélyre. Törökülésben leült egy párnára, és végigtekintett az előtte
elterülő tájon. A házuk előtt barna út futott, szelíden kanyarogva követte a
lankás dombok vonalát. Azon túl aranysárga búzamező húzódott, a kalászok lágyan
ringatóztak a friss szellőben. A szemben magasodó dombon egy másik faház állt,
hasonlóan furcsa és régi, mint Glóriáéké. Hosszú ideje lakatlan volt már, a
repkény felfutott az oldalán, szerető ölelésbe fogva a lassan korhadó
gerendákat. Mikor Glória kérdezősködött a házról, Gerda csak annyit tudott
mondani, hogy harminc éve hagyták el, és azóta üresen áll. Bár ha belegondolt,
anyja nagyon kevés dolgot árult el neki. Nem sokkal a születése után költöztek
ide, de Gerda nem volt hajlandó mesélni sem az édesapjáról, se semmi másról.
Glória már épp nekifogott volna egy színes
naplemente rajzolásának, ám hirtelen meggondolta magát. Félretette a
színeseket, és kezébe vette a fekete krétát. Könnyed vonásokkal elkészítette a
régi ház vázlatát, majd árnyékolta. Kritikus szemmel tekintette meg a félkész
művet, de valami nem volt jó. Visszapillantott a házra, és összerezzent. Az
emeleti erkélyen állt valaki. Messze volt, de világosan látszódott, hogy egy
fiú könyököl a korlátra. Glória hunyorgott, de az ellenfényben nem tudta
kivenni az arcát. Hirtelen elhatározásból néhány vonallal rárajzolta a
képre, és immár elégedetten szemlélte meg a művet. Ismét a ház felé fordult.
Nem hagyta nyugodni a tény, hogy talán új lakók költöztek ide, és egy
pillanatnyi habozás után lecsapta a rajztömbjét, és kettesével szedve a
lépcsőfokokat anyja keresésére indult.
- Anya! - Benyitott a konyhába,
semmi. Kirohant az udvarra, Gerda épp a ruhákat teregette. - Anya, elmehetek
egy kicsit?
- Az attól függ, hova.
- Hát… A szomszéd házhoz.
Gerda meglepetten fordult lánya felé.
- Miért akarsz odamenni? A ház
omladozik, veszélyes hely, és birtokháborítást is elkövethetsz! Nem, jobb, ha
itt maradsz - ezzel egy határozott mozdulattal kirázta a kezében lévő fehér
lepedőt.
- Anya, láttam valakit a háznál!
Vagyis - Glória zavarában egy hajtincsét kezdte csavargatni - egy fiút. Lehet,
hogy beköltözött valaki, egy család! Nem gondolod, hogy meg kellene ismerkedni
velük? - Glória próbált anyja végtelenül udvarias lényére hatni. Egy feszült
pillanatig Gerda habozott, majd megadó sóhajjal fordult lánya felé.
- Jó, rendben, de akkor vigyél is
nekik valamit.
- Van friss sajt? Meg süthetnénk
nekik valamit.
Egy óra múlva Glória egy kosárral a
kezében lépett ki a kapun, izgatottan szedve a lábát. A kockás kendő alatt
sajt, meggyes pite és egy csokor vadvirág lapult, hogy megörvendeztesse az új
lakókat. Glória végigsétált a búzatáblák között, de szokásával ellentétben most
nem fordított sok figyelmet a természetre. Szemét a házra szegezte, ám a fiú
eltűnt az erkélyről. Az omladozó épület árnyékába érve Glória megborzongott.
Egyáltalán nem tűnt olyannak a hely, mintha laknának benne.
Még biztosan nem volt idejük elkezdeni a renoválást - bizonygatta magában. Nem
tévedhetett.
Fellépdelt a bejárathoz vezető
falépcsőkön, és felemelte a kezét, hogy kopogjon. Habozott. Csak meredt az
ajtóra, gondolatok ezrei villantak át pár századmásodperc alatt a szeme előtt,
ám végül csak kihúzta magát, és elmosolyodott. Hármat koppantott, és izgatottan
toporogva leste az ajtó réseit, mikor vetül rá árnyék. Eltelt egy perc, majd
még egy, ám Glória hiába várt. Még egyszer kopogott, semmi. Kis visszakozás
után a kilincsre helyezte kezét, és óvatosan benyitott. A huzat meglebbentette
a pókhálókat, és felkavarta az évtizedek alatt felhalmozódott port. Glória
szíve hevesen vert. Nem voltak lábnyomok a padlón, pedig vastag piszok fedte a
gerendákat. A falakon régi, kifakult képek lógtak, az ablakon beszűrődő fényben
porszemek járták soha véget nem érő táncukat. A lány elűzte magától a negatív
gondolatokat, és tovább reménykedett. Megkereste a lépcsőt, a házban szinte
minden ugyanolyan volt, mint az övékben. Kezével félrehajtott egy
pókhálófüggönyt, és lassan fellépett az első fokra. A por csiklandozta az
orrát, elfogta a tüsszögés. Aprókat prüszkölve ért a lépcső tetejére, és
megkapaszkodott a korlátban.
- Egészségedre! - csendült egy vidám
hang, mire Glória pánikszerű mozdulattal kapta fel a fejét. - Bocsi, nem
akartalak megijeszteni!
Glória végigtekintett a fiún. Szinte
teljesen szürkében volt, ám finom vonalú ajkán mosoly játszott. Barna haja
enyhén mandulavágású szemébe hullott, kezét lazán zsebre rakva figyelte a lányt.
Glória csak azt furcsállta, hogy nem lepődött meg, hogy egyszer csak valaki
belopakodik a házába.
- Bocsi, hogy csak úgy rád rontottam
- nyögte ki Glória két tüsszentésroham között.
- Jól vagy? - hajolt le a lányhoz a
titokzatos srác. - Sajnálom, hatalmas itt a kupi…
- Nem, semmi baj, majd megszokom -
mosolygott Glória, majd felegyenesedett. - Glória vagyok, és a szemben álló
házban lakok! - nyújtott kezet a fiúnak.
- András - fogadta el a jobbot a
srác. - Most költöztünk ide, de apukám még dolgozik, így a rendrakás rám maradt
- nézett szét fintorogva a szobában.
- Ez mind? - csodálkozott Glória. -
De hisz’ ez rengeteg munka!
- Megbirkózom vele - vont vállat
András.
- Nem, nem hagyom, hogy egyedül
csináld. Segíteni fogok - jelentette ki Glória szélesen mosolyogva, mire András
elnevette magát.
- Ha ragaszkodsz hozzá!
Glóriának tetszett, ahogy András nevetett.
- Öh… - Glória zavartan hátradobta a
haját - Hoztam neked, nektek egy kis ajándékot - nyújtotta át a kosarat.
Egy óra múlva hangos nevetés csendült a
szobából.
- Ne nevess, ez nem vicces! - húzta
fel az orrát András.
- Bocsi, de ez a kép annyira
aranyos! - törölgette a kacagástól kicsordult könnyeit Glória, kezében
szorongatva a képet. A fotón az öt éves András ült egy teraszon, bambán, tiszta
csoki arccal meredve a kamerába.
- Jól van, biztos rólad is készültek
ilyen képek - öklözött Glória vállába a fiú, és ő is nevetett.
- Persze, de még milyenek -
vigyorgott Glória. - Ha átjössz hozzánk, megmutatom!
András arcáról lehervadt a mosoly.
- Én nem hiszem, hogy… Nem, nem
mehetek át.
Glória arcára kiült a csalódottság.
Szerette volna áthívni a fiút. Hamar megkedvelte, és látván, András megbízik
benne, viszonozni akarta a gesztust.
- De… Miért nem?
András megrázta a fejét, barna hajtincsei
röpködtek körülötte.
- Apa sosem engedné meg.
Mély hallgatásba burkolóztak, Glória
próbált valami vigasztalót mondani, de semmi értelmes nem jutott eszébe.
- Tudod mit? - szólalt meg egy kis hezitálás után. - Hagyjuk
a fenébe a pakolást, és menjünk el sétálni! - Félretolta a kiürült
kartondobozt, és kezet nyújtott a földön kuporgó fiúnak. Az egy ferde,
bizonytalan mosollyal elfogadta a segédjobbot, Glória pedig egy rántással
felhúzta a padlóról.
- Hű, de erős vagy! - szorongatta
meg sajgó kézfejét András, elismerően pillantva a lányra.
- Sokat használ a házimunka - mosolyodott
el Glória szerényen. - Gyere, mutatok valamit!
Vidáman beszélgetve léptek ki a poros ház
ajtaján, és Glória elindult az úton, ami a reggel látott erdőhöz vezetett.
András zsebre tett kézzel ballagott mellette.
- Olyan szép ez a táj - nézett körül
a napsütötte dombokat, a zöld lombú erdőket csodálva.
- Igen, főleg ilyenkor. Télen inkább
komor és ijesztő, de abban is van valami varázslatos - mélázott el Glória. Egy
ideig csendben baktattak, majd Glória bizalmasan a fiúhoz fordult. - Örülök,
hogy itt vagy. - András ajkára halovány mosoly kúszott. - Tudod, én mióta
ideköltöztünk, mindig egyedül vagyok.
András kézen fogta Glóriát, a lány hálásan
megszorította a fiú hideg ujjait.
- Most már itt vagyok neked én - mosolygott
András Glóriára melegen.
Beértek a susogó lombok alá, a levegő
érezhetően lehűlt. Glória megborzongott.
- Gyere, erre van - húzta a fiút az
erdő fele, de az megtorpant, és elrántotta a kezét.
- Glória… ne menj be oda!
- Jaj, ne legyél csacsi! Gyere! -
nevetett fel a lány, és beszaladt a fák közé. Léptei tompán dobbantak az
avarral borított talajon, a csend és a hideg levegő a csontjáig hatolt. Glória
megfordult, és hátrálva lépkedve visszakiáltott.
- Gyere, András! Meg tudsz találni?
A fiú nem válaszolt, így Glória megállt,
ám abban a pillanatban a lába megcsúszott, a talaj beszakadt alatta, és ő
háttal belezuhant egy fa tövében tátongó lyukba. Sikoltva kapott a gödör pereme
felé, de a földrögök kifordultak ujjai közül, felsebezve azt. Szemét szúrta a
belekerült föld, így vakon tapogatózott, de csak gyökerek és nedves avar
akadtak a kezébe.
- András! - kiáltotta teljes
hangerejéből, de a fiú nem felelt. Tovább folytatta, rekedtre ordítozva a
torkát. Felállt, látta a sötét, lomboktól szabdalt eget a feje felett. - Halló?
Van ott valaki? Segítség!
Szorosan a gödör falához lépett, és
felnyújtózkodott, de a perem majdnem fél méterre volt kézfeje felett.
Végigtapogatta, de semmi kiemelkedés vagy lyuk nem volt az oldalán, amibe lépve
és kapaszkodva kijuthatott volna. Hátrahúzódott, a talpa alatt megreccsent
valami, és ismét elbotlott. Megfagyott az ereiben a vér, ahogy kezével
kitapintotta maga alatt a kemény, hosszúkás botokat. Irtózva felemelt egyet, és
a gyér fényben szemügyre vette. Éles sikítás tört elő remegő ajkai közül, és
elhajította a csontdarabot. Tébolyultan vergődve támasztotta meg a lábát a
gödör két oldalán, feljebb nyomva magát, hogy minél messzebb kerüljön a
halottól.
- Kértelek, hogy ne menj be az
erdőbe! - csendült fel András hangja, és Glória abbahagyta a vergődést.
- András! Itt vagy? Segíts! -
kiáltott fel reménykedve.
- Nem hallgattál rám. - A fiú mintha
meg sem hallotta volna a könyörgő szavakat. - Pedig boldogok lehettünk volna! -
Szavai mintha magából az erdőből szóltam volna.
Glória zihálva, tágra nyílt szemmel
hallgatta a fiú elhaló szavait. Hirtelen egy homályos, fehéren vibráló alak
tűnt fel előtte, a lány rémülten ismerte fel benne Andrást. Már sikítani sem
volt ereje, minden igyekezetével azon volt, hogy feljebb másszon a gödör
peremén. A kísértet arcán szomorú mosoly ült.
- András? - motyogta Glória
döbbenten, egy arcán legördülö könnycsepp sós ízt hagyott ajkán. - Te… te…
- Szellem vagyok - bólintott a fiú.
- A házban minden bizonyítékot megtalálsz.
- Milyen bizonyíték? - Glória
hátrébb hajolt, hogy minél távolabb kerüljön a kísértettől, de így félő volt,
hogy elveszíti az egyensúlyát.
- Megtudhatod, hogyan haltam meg.
Segíts, kérlek! - A fiú arca könyörgőre vált. - Hozd el nekem a békét!
Az alak vibrálva eltűnt, Glória remegve,
lesokkolva meredt a jelenés helyére. Vére a fülében dobolt, agya lázasan
dolgozott. Végül a pánik győzedelmeskedett, és Glória ismét megpróbált feljebb
jutni. Centiről centire küzdötte fel magát, térde sajgott, tenyerét felsértette
a durva kőzet. Ám fejében csak egyetlen gondolat zakatolt, hogy eltűnjön erről
az átkozott helyről. Hosszú, keserves küzdelem után a lány zihálva zuhant az
avarral borított nedves talajra, szemével a lombokon beszűrődő napsugarakat
keresve. Késő délután lehetett már, nem sok ideje volt a naplementéig.
- Túléltem - suttogta, a
megkönnyebbüléstől ismét kicsordult a könnye.
Azután eszébe jutottak a szellem szavai,
és lassan feltápászkodott. Egy dologban biztos volt, hogy ezt az ügyet már a
rendőrségre bízza, mára elege volt a kalandokból.
Késő este Glória egy pokróccal a vállán,
gőzölgő nyugtatóteával a kezében ült a konyhaasztalnál, édesanyja aggódó
tekintetének kereszttüzében. Gerda, mikor pár órával ezelőtt Glória betoppant,
és elmesélte a történteket, először rettentő mérges lett. Kiabált a lányával,
de azután észrevette, milyen állapotban van. Azonnal hívták a rendőrséget.
- Biztos vagy benne, hogy csontok
voltak? Glória, ez most nagyon fontos. - A középkorú detektív kedvesen, de
határozottan szedte ki a rettegő lányból az információmorzsákat. Nem értette,
miket motyog néha valami szellemről, békéről és bizonyítékról.
Glória bólintott.
Nem sokkal ezután már az erdőben loholtak,
a két rendőr és a detektív elemlámpáinak fényében Glória megmutatta a helyet,
ahol a holttestet találta. A hidegtől és a sokktól remegve ült egy kiálló
gyökéren, míg a rendőrök felhozták a csontokat. A többi helyszínelő is
megérkezett a háztól, és az elmondottaik alapján összeállt a kép. Andrást
harminc évvel ezelőtt az apja gyilkolta meg.
Glória csendben hallgatta a
fejtegetéseket, arcán nedves árkot vájtak a könnycseppek. Végre barátra lelt,
és a sors elvette tőle.
Az élet igazságtalan - gondolta.
A telihold magasra hágott az égen, ezüst fénye végigsimított a megbarnult
csontokon. Glória megborzongott, elfordította a fejét, ám egy pillanatra
elakadt a lélegzete. A sötét fák között egy magányos, fehér alak állt, kezét
lazán zsebébe süllyesztve, és őt nézte.
Kommentelj!