A mi otthonunk

A mi otthonunk

A mi otthonunk, hol magunk vagyunk,
Szép, koros, százados kis kuckó,
Ott magunk éldegélünk, egymásnak elvagyunk,
El kell ismerjem, palotának sem utolsó.

Ablaka száz, meg száz, ajtaja még annyi,
Szoba, szoba hátán rakásban áll,
Szőnyeg, kárpit, festmények is megannyi,
Ennél szebbet a császár sem tudna képzelni.

Szolgák hada sereglik csengő szóra,
Asztalhoz fürjet, fácánt, s kappant,
Százados bort, kristály pezsgőt kóstolóra,
Ők hoznak nékünk, az asztal csak úgy roppant.

Roppant, megroskadt csemegék alatt,
Csodás vacsora íze száll, kerül,
Isteni étket elköltjük mi ketten, hold alant,
Majd a nagy teremben keringőt lejtünk.

Bálteremben száz muzsikus játszik,
Füstös homály fedi arcuk,
Karmesterük némán int, vezénylik,
Mit játszanak ők, nem értem daluk.

De mégis síron túlról jöttek ide zenélni,
Elmúlt korok nagyjai, ők bizony,
Eljátssza kedvencemet a szellemek együttese,
Lidércek ők, hangszerük régóta halott.

Mi mégis járunk dalukra, bizony,
Hisz oly átható, kéjes muzsika,
Derengő, füstös félhomályban,
A teremben élők csak mi vagyunk.

Néznek minket szolgák, falhoz állva,
Sosem látjuk őket, eltűnnek, mihelyst oda látunk,
Hogyan lejtünk mi e gyászos balladára,
Szellemek hada szolgál az ódon kastélyban nekünk.

Édesem, ne remegj, hisz nem bántanak ők,
Uruk vagyok, parancsomat lesik,
Rád egy újat sem emelnek, megtiltottam nekik,
Éljünk mégis boldogan, közös sírunkban itt.

A mi otthonunk, hol magunk vagyunk,
Szép, koros, százados kis kuckó,
Ott magunk éldegélünk, egymásnak elvagyunk,
El kell ismerjem, palotának sem utolsó.

Luscinius

Ez a szép kastély szívemben áll,

Elhordja majd úgy is a százados árny,

De te itt vagy nékem, vélem,

Élettel töltöd be az összes szobát.

Veled együtt nem is olyan kihalt,

S holtak se járják már,

Feléled újra ez a letűnt, elhalt,

Ódon korokban virágzó kúria.