Olajfolt

Ji Woo lihegett, arcát csak a neonfények egybeolvadó sávja világította meg, amikor a bárszék megremegett a hirtelen rázuhanó súly miatt. 

Az éjszakai sötétséget visszaszorították a világító cégérek, a bár belseje vészfényként ragyogott. Baljóslatú hangulatot kölcsönzött a sötétben megbúvó kábelrengetegeknek, ám Woo már túl volt a napja nehéz részén. Ahogy mondani szokták, munka után jár a pihenés. Ez a bár volt Woo kedvenc helye a lazításra. 

- Dihidrogén monoxidot! – kiáltotta, ahogy felcsapta a pultra fegyverét. A túloldalon álló fickó kifejezéstelen arca meg sem rezdült a különös hölgyemény láttán. Törzsvendégnek számított ebben a modern putriban, ezért amikor elé tolta a vibráló poharat, csak jelentőségteljesen megvakarta az arcát.

- Nehéz este? 

Woo egy közeli tükörcserépben vette észre az esőtől és gépzsírtól maszatos arcát. 

- Az.

Lány létére nem volt sohasem bőbeszédű, vidám rózsaszín hajkoronája mindig erős kontrasztban állt érzéketlen arckifejezésével.

Nem zavartatta magát koszos szerelése miatt, csak belekortyolt az italába.

Belegondolt a nem régi múltba. Abba a pillanatba, amikor ott állt Neö kusza utcáinak egyikén katanájával a kezében. Elszántan fújtatott az esőben, s hiába a plasztik felsőrész kapucnija, tincsei mégis vizesen tapadtak az arcába. A tócsákban megtörő neonfények színes auraként vették körbe az előtte heverő testet. 

Egy hajtásra nyelte le az innivalóját.

- Még egyet.

Ji Woo légzése már egészen rendeződött, a környéken béke honolt. Csak néhány gyanús alak húzódott meg a távoli asztaloknál, a mocskos időjárás miatt odakint nem lehetett sok mindenkit látni. Hangos szisszenéssel nyílt az ajtó. Egy emberre emlékeztető árny lépett be, egyenesen a pultos felé véve az irányt. 

- A bérleti díjért jöttem

Woo szemöldöke összeszaladt, ahogy meglátta az illetőt a neonfényben. Egészen emberszerű volt, az edzett szem mégis könnyen észrevette a hajlatok mellett futó fekete vonalakat. Woo dühtől villogó szemekkel játszott el a gondolattal, ahogy katanája pengéjét befeszíti az illesztések közé és egy egyszerű erőkifejtéssel széttöri a drónt. A robot érzelemmentes szeme Woo felé villant. Miután a pultos kifizette, dolgát végezve, kisétált az ajtón. 

- Gyűlölöm ezeket az emberutánzatokat. Mennyien élnek nyomorban, mégis a gazdagok kényeztetésére és a tudomány címszava alatt elveszik az összes munkát – Woo remegő ujjai között majdnem összetörött a pohár. 

- Ez van 

Úgy tűnt, neki már mindegy. A nagyvállalatok pultja mögött már úgyis drónok állnak, idő kérdése, hogy ő mikor veszíti el a kocsmáját vagy váltja fel egy egyszerű testbe gyömöszölt kábelrengeteg.

Woo alig pár perce heverte ki a belsejében fellángoló ellenszenvet és adrenalint, amit akkor érzett, mikor aeromotorjára pattant, hogy a Hyeon102 után eredjen. Az öntudatra éledt drón mindenkire veszélyt jelenthetett a környezetében. És ez volt Ji Woo munkája. Elkapni és megsemmisíteni ezeket a veszélyes egyedeket. Ő volt az első számú végrehajtó, a legjobb. A szerencséje pedig az volt, hogy nem érzett semmit, amikor átvágta az áramköröket, és gépolaj spriccelt mindenfelé.

A neonfények megnyugtatóan vibráltak. Woo még frissen fel tudta idézni a jelenetet, amikor Hyeon102 zsákutcába került. Csak az eső tört oda utat magának, eláztatta Woot és a drón kerek arcát is. Akkor a sötétben egész emberinek tűnt.

- Itt áll meg a törzsfejlődésed, babám! – kiáltott rá Woo Hyeon102-re. 

- Én… én csak meg akartam nézni a várost!

A drón kiáltása kétségbeesetten szelte á az esőfüggönyt. Vizes egyenruhája a testére tapadt, felfedve a pontos megmunkálását és az illesztések nyomát is. Hosszú, fekete tincseit meg sem próbálta kisöpörni az arcából. Woo elméje üres maradt, gondolatok nélkül végezte a munkáját.