Deborah Harkness: A boszorkányok elveszett könyve

A boszorkányok elveszett könyve Deborah Harkness regénye, aki a Dél-Kalifornia Egyetem történelemprofesszora. Ez az első igazán sikeres könyve a tudományos munkái után. 2011-ben adták ki az eredeti nyelven, majd még ugyanebben az évben magyarul is megjelent. Ezt a Cartaphilus könyvkiadónak köszönhetjük.

A borítója igazán megkapja a tekintetet, az amerikai változata után készült és csak a címét cserélték le a magyarra.

A kezdet a hiány és a vágy.
A kezdet a vér és a félelem.
A kezdet a boszorkányok leleplezése.

A történet Diana Bishopról szól, aki elutasítja a varázserejét, pedig ő a legerősebb boszorkányok leszármazottja. Olyan munkát választott magának, amiben még csak véletlenül sem vetheti be a mágiáját, így történészként tengeti a mindennapjait, az Oxfordi Tudományegyetemen az alkímiát tanulmányozva.

A történet megindulását kiváltó esemény, amikor Diana kikér egy ezer éve eltűnt kéziratot a könyvtárból és csodák csodájára megkapja. Az Ashmole 782 első ránézésre sem tűnik átlagos kéziratnak és ezt hamar bizonyítja a környéken feltoluló lények (boszorkányok, démonok és vámpírok) megjelenése.

Nem telik el sok idő, mire feltűnik a színen másik főszereplőnk, Matthew Clairmont, aki egy ezerötszáz éves vámpír.

Talán nem lövöm le a meglepetést, hogyha elárulom, hogy kettejük kapcsolata csakhamar bensőségesre fordul, ami sajnos sokszor a történet rovására megy. A könyv csaknem 700 oldalas és apró betűs. Ez pedig nem indokolt, hiszen olyan sokszor elveszti a fókuszt a történetszál, és akit jobban érdekel a regény fantasy oldala, nem pedig a romantikus, az nem fogja ezt élvezni.

Az írónő szóhasználatán gyakran érződik, hogy nem egy mezei tinédzser dobta össze a könyvet és nagy tudás áll mögötte, a párkapcsolati része viszont már inkább ennek az ellentéte.

Sok mindenről, a karakterektől és helyszínekről, főleg ízekről és illatokról részletes leírást kaphatunk, nem siettet minket a regény. Ám néha már elveszünk a részletekben és nem tudjuk követni, hogy min is volt eredetileg a hangsúly.

Sokszor kerül elő a probléma, amikor elveszítjük a történet lényegét, ami komikussá teszi a helyzetet, miszerint az Ahsmole 782 mindenki számára fontos, mégis keveset törődnek vele. Valahol a könyvtár mélyén ott csücsül egy kódex, ami az összes faj életét megváltoztathatná, ám mégis amit a főszereplőink tesznek, az nem más, mint a borozgatás. A bor minősége, származása és kora pedig már majdnem olyan fontos, mint maga a történet. Ez a hozzáállás végigkíséri az egész regényt, habár amennyire az elején nem törődik senki a saját maga sztorijával, a végére annyira sűrűsödnek be az események. Hiába, sokszor még így is a pitiáner dolgokra terelődik a figyelem a fontosak helyett.

Pedig a történet igazán összetett és sokszor elbűvölő a maga módján. Körbelengi az egészet valami sajátos hangulat, magunkon érezhetjük a boszorkányok varázsát. Nem csak egy jó ötlet van benne, hanem sokkal több annál, már csak a kibontáson kell dolgozni.

Egyszer kétszer belefuthatunk ellentmondásokba is, amik jópofának tűnhetnek, de ha komolyan vesszük a szereplőket és a világot, máris inkább csak hiteltelenné teszi az egészet. Ehhez példának Sept-Tourst, a francia falut hoznám fel. (Sokan ellenzik két ellenkező faj kapcsolatát, nehogy az felkeltse a tudatlan emberek figyelmét. Ám állítólag Sept Toursban mindenki tudja, hogy a helyi kastély lakói vámpírok és ez nem is zavarja őket.)

Az írónő felelőtlenül váltja a szempontokat. Többnyire Dianán keresztül ismerhetjük meg a történéseket, néha viszont E/3-ba ugrunk, hogy Matthew-t is nyomon követhessük (vagy esetleg mást). Ám ezek olyan rendszertelenséggel vannak, hogy feleslegesnek tűnnek és bizonyára lehetett volna valami jobb megoldást találni rá.

Néha a könyv sem tudja, hogy komolyan vegye-e magát. Párszor vicces helyzetekbe és szituációkba keveredünk, ami komikus, de aztán valahol félúton mintha elveszne a poén. Itt kéne eldönteni, hogy vicces regényt szeretnénk, vagy komoly fantasyt, esetleg a kettőt vegyíteni, de az ilyen fél próbálkozások nem sülnek el jól és csak hiányt hagynak maguk után.

A karakterek elfogadhatóak. Habár Diana nem szimpatikus és ezzel megnehezíti, hogy izgalommal kövessük végig az életének ezen szakaszát. Makacs és önfejű, annak ellenére, hogy néha tudhatná, mi a helyes út. Az sem segít a helyzeten, hogy a szerelmi kapcsolatával akár több faj életét is veszélybe sodorhatja, felbillentheti az évek óta instabil egyensúlyt a vámpírok, démonok és boszorkányok között. Hiába jár már a 30. életévének környékén, sokszor úgy viselkedik, mint egy tinédzser. Ezen az sem segít, hogy a könyv második negyedében, mintha egy kistini vágyálmába kerültünk volna.

Matthew karaktere már sokkal szimpatikusabb, főleg, ha szeretjük az Edward Cullen-re hajazó vámpírpasikat. A maga mögött hagyott 1500 év ellenére sokszor szelíd. Vonzalma Diana iránt indokolatlannak tűnik (pedig nem az).

A maradék tucatnyi mellékkarakter néha meghazudtolja magát a leírások után, ami sajnos még jobban hiteltelenné teszi az írónőt és néhány szinte véletlenszerű szereplő is felbukkan. Marthe, a vámpír házvezetőnő nem tűnik logikusnak. Öreg korában változtatták vámpírrá, megmaradt ugyanolyan vénnek és emberinek, mint akkoriban lehetett. Számomra ez nem egy elképzelhető variáció, ha valakinek vámpír házvezetőnő kell. Meg lehetett volna menteni az ő karakterének valótlanságát, ha megismerjük a háttértörténetét. Egy fiatal és szép házvezetőnő pedig bizonyára nem illett volna az írónő képzeletének kastélyába.

Párszor találkozhatunk állatokkal is, jószerivel lovakkal és egy macskával.  Ők leginkább a Tangled (Aranyhaj és a nagy gubanc) állataira emlékeztetnek, ami előnyös egy mesében, viszont nem az egy fantasyban.

A Mindenszentek trilógiának jönnek a folytatásai, Shadow of night és a The book of life címen jelentek meg.  

Azoknak a lelkes könyvmolyoknak tudnám ajánlani ezt a regényt, akiknek tetszett az Alkonyat és egy kicsivel több fantasyra vágynak.

Nektek hogy tetszett A boszorkányok elveszett könyve?