Egy liliom halála - novella

Gyönyörű volt. Órákon keresztül tudtam volna nézni őt, ahogyan táncol. Ahogy megpördült, a szoknyája és a haja egyszerre libbent fel, olyan hercegnősen, hogy teljesen szerelembe estem. Olyan látványt nyújtott nekem, amiről azt gondoltam, talán nem is evilági: Valami égi csoda, vagy egy istennő, de nem lehet a valóság. Ilyen szépség nem is létezhet, egyszerűen nem emberi. Valami más. Egy ajándék. Egy ajándék nekem.

 Ahogy figyeltem kecses mozgását, mélyen magamba szívtam a folyóparti levegőt, és hagytam, hogy simogasson a fű a tenyerem alatt. Olyan volt, mintha a Mennyben lettem volna. Nem tudtam, mivel érdemeltem ki ezt a gyönyörű lányt, ezt a hercegnőt, aki a legjobb barátomként, szeretőmként, testvéremként, és feleségemként is mindig mellettem állt. Tökéletes volt. Gyönyörű, kedves, és úgy gondoskodott rólam, mint egy valóságos őrangyal. Már régóta tudtam, hogy csak ő kell nekem. Már olyan régóta motoszkált bennem, hogy megkérjem a kezét.. Megszorongattam a vörös bársonydobozkát, és erőt vettem magamon.

-    -      Gyönyörűségem, gyere ide! – Remegett a kezem a boldogság, és a félelem különös elegyétől. Csak mondj igent.

-    -      Igen? – Azok a gyönyörű szép, ragyogó, szerelmes kék szemek.

Bizonytalanul felálltam, leporoltam a ruhám, és belekezdtem életem legcsodálatosabb döntésébe.

-          Úgy érzem, hogy Te vagy nekem az igazi. Te vagy az én hercegnőm, a védelmezőm.. Szükségem van rád. Veled akarom leélni az életem. Amber, hozzám jössz feleségül?

Könnyek gyűltek a szemébe az örömtől.  A szája elé kapta a kezét, és hevesen bólogatott. Igent mondott. Óvatosan megfogtam remegő, puha kezét, és felhúztam az ujjára a gyűrűt. Az egész olyan idilli volt. Vajon mivel érdemeltem ki, hogy egy ilyen csodálatos teremtés miattam sírjon a boldogságtól? Olyan jelentéktelen ember voltam, mint egy tollpihe a heves, szenvedélyes szélviharban. Amber is szenvedélyes volt. Égett a vágytól, a kalandok szerelmese volt, és mindent felfedezett, amit csak lehetett. A csókja szinte perzselt a fiatalos lángtól, a tekintete átlátott rajtam.. Azon a napon szinte ragyogott, mint egy varázslatos csillag a homályos éjszakában. Akkor olyan volt, mint egy rózsa, vagy egy liliom. Olyan törékeny, óvatos, és szinte lebegett a föld felett azokkal a balerinás lépéseivel.. Az én jegyesem. Semmi nem tudott elvenni a szépségéből. Amiket ő utált magán, azokat én egyenesen istenítettem. Imádtam megérinteni a puha bőrét, végigsimítani a gyönyörű, illatos haját.. Valahányszor megcsókolt, az olyan volt, mintha mindentől feloldoztak volna. A láncaim elengedtek,a sebeim begyógyultak,a  bűneim megbocsájtásra leltek. Szárnyakat növesztettem, és szálltam, és soha többé nem akartam földet érni.

Átkozott föld. Átkozott föld, mégis áldott egy helyen: Az ő sírjánál. Hiányzol, szerelmem. Végigsimítottam a kezemet a feliraton, ami a hűvös sírkőre volt vésve:

„Született, hogy lángolhasson, szívében a tűz sosem aludt ki. Szeretünk, Amber.”

Amit iránta érzek, már sosem múlik el. Sosem kell már más nekem, és csak arra vártam, hogy újra együtt lehessünk. Hogy az én szent, törékeny szívű vadvirágom újra a karjaimban lehessen.

A halálod óta már tizenkét év eltelt. Szeretlek, és ígérem; ha újra találkozunk, elveszlek feleségül, édes, drága liliomom.