Óda a Menetrendhez

A szabályok azért vannak,

hogy megszegjük őket,

a menetrend azért van,

hogy lehessen késés.

Egyik nap utaztam a hetesen,

tudod, nálunk nem hetes útvonal van,

hanem járat,

ami átlagosan hét percet késik.

Egyesek szerint ez a szerelem,

mások szerint a boldogság,

szerintem csak egy felszínes,

magasztos érzelem,

amit én még nem tudok megnevezni,

mert fiatal vagyok.

Ó, társadalom, te hibátlan, szent lény.

Mindenki táplál, mindenki sajnál, pedig

ha valakinek már kezdetben is mérgezett

ételt adunk,

nem fog jót tenni neki.

Lehet,

férfi, nő, öreg, fiatal,

rasszista, nem rasszista,

ostoba, nem ostoba,

szőke nő, barna nő.

Bárki vagy,

ez akkor is késik.

Pontosan hét percet,

de ha  valamikor

talán

megszokod,

újabb hét perc lesz.

Ilyenkor történik ugyanis az, hogy

két járat egybecsúszik

és akkor nem arra kell fogni

a sok embert,

hogy mindenki most jön haza a munkából,

hanem az életre,

na meg a menetrendre.

De mit is képzelek magamról, én csalfa,

vak legény!

Istenségnek látszó,

földiekkel játszó,

menetrendet jelentő

papír,

mit mindenki tisztelt, mint anyját nem,

mit mindenki tisztelt

mint senki mást sem.

Ó, menetrend,

bár szeretnél,

s én mondanám,

vénülő kezemmel fogom meg a jegyemet,

már vénülő szememmel, őrizem a jegyemet

mert idézet nélkül senki sem egyedi

mert egyediség nélkül nem lehet késni.

Egyik nap utaztam a

kétszázhuszonhetessel.

Békés, magányos út volt,

hiszen rajtam kívül csak az egy

és a kétszázhuszonhét utazott.

Na meg a sofőr.

Rápillantott csuklójára, pontosan késik-e,

de nem látott semmit,

és igazából

nem is érdekelte.

Felidézte milyen nap lehet,

de itt nincsenek napok.

Egy óra itt nem hatvan percből áll,

egy óra itt senki sem tudja hány percből áll.

Mindenki csak a késéseket nézi

mert minden óra elfogyott

és nincs elem

és nincs elme,

Ady meghalt, Csokonai nem reménykedik tovább.

A késés letelt.

Mennem kell.

Ezerkétszázkilencvenhét perc múlva találkozunk.

Szia.

Amúgy.

Igen.

Az is egy prímszám.