A legjobb barátról

A legfőbb kincs nem az arany vagy az ékszer, nem is a műkincs. Sosem birtokolhatod azt, ami bent a szívedben nincs. A földi javak bizony mulandók, és idővel mind eltűnnek. Ám az igaz, hű barátságok soha, soha meg nem szűnnek. (Csingiling és az elveszett kincs című film)

A legjobb barátunknak azt a személyt tekintjük, aki az összes titkunkat tudja és meg is velünk maradt. Általa jobb emberré válhatunk, és mi is azon vagyunk, hogy ezt tudjuk viszonozni. Ő az összes történetünket képes végig hallgatni, még akkor, is ha azt már százszor elmeséltük neki. Akkor is ha ő is ott volt. Mellette önmagunk lehetünk, nem kell félnünk, hogy elfog ítélni. 

Segít az álmaink elérésében, és ha kell, oda adja a szárnyait. Amikor már úgy érezzük, hogy nincsen erőnk a folytatáshoz, ő az, aki megmutatja, hogy igen is érdemes küzdeni. Megfogja a kezünket és vezet, mi meg csak vakon bízunk benne. Mert ő nem fog ártani. Egy pillantásából, mozdulatából már tudjuk mit érez és gondol. Ismerjük az összes mozzanatát. 

Ha kell rábízhatnánk az életünket is, hiszen tudjuk róla, hogy nem élne vissza vele, hanem ugyan úgy vigyázna rá, mintha a sajátja lenne. Talán jobban is. Azt szeretné, hogy a legjobb legyen nekünk.

Vele a legőrültebb álmainkat is kipróbálhatjuk. Ő ott lesz. 

De ez mind igaz fordítva is. Mindent megtennénk egymásért. Mindent. Mindenki egyért, egy mindenkiért. 

Az a sok közös emlék, amiket együtt éltünk át. Együtt éltünk túl. Bármit, ami szembejött velünk. Együtt legyőzhetetlenek lettünk. Az ismerkedésünk pillanatól a máig kiforrt szoros kötelékünkön át, a halálunkig és azután is ott lesz velünk. Az öregek otthonában majd együtt fogunk randalírozni, a csendes pihenő helyett és majd a lefekvés helyett, mi még akkor is fent leszünk és kártyázunk, sztorizgatunk, ahogyan azt fiatalon tettük. Jókat nevetünk magunkon, hogy milyen bolondok, őrültek voltunk, de éltünk. Mindent véghezvittünk, amit csak a fejünkbe vettünk, hajthatatlanok voltunk. Nem értük be a legjobbal sem. Majd jókat nevetünk az összes bukásunkon, hogy milyen naivak voltunk. Azon is jóízűen fogunk kacagni, hogy milyen idióták voltunk amikor vitáztunk és egymásnak háttal, jó éjszakát kívántunk. 

Majd végül az utolsó perceinkben köszönetet mondunk neki, hogy ő akkor is ott volt, mikor nem érdemeltük meg. Mikor gonoszak és undokok is voltunk vele. Viszont ő tudni fogja, hogy egyetlen egy bántó szavunk se volt igaz amit neki szántunk. Soha se bánta azt, hogy hiába figyelmeztet minket a bajra, mi mégis padlógázzal rohantunk a falnak, ő volt az aki letörölte a könnyeinket az arcunkról, majd felsegített a padlóról.