Prológus

Kislány koromban anyukám egyszer azt mondta nekem, ha választanom kell a család és szerelem között, akkor a családot válasszam. Mert amíg ők örökké kitartanak melletted, a szerelem megölhet. Én, mint ahogy a jó gyerekeknél szokás, helyeseltem neki, hogy igaza van, de semmi oka az aggodalomra, hiszen ilyen sosem lesz. De ez a mondat nem azt váltotta ki belőle, mint ahogy én azt akkor gondoltam. Anya mosolygós szemei helyett csak a kemény tekintetet láttam. Két keze közé fogta az arcomat és csak annyit mondott, ígérd meg, és addig nem eresztett, míg azt nem feleltem neki, hogy ígérem. Akkor még meg sem fordult a fejemben, hogy ennek a mondatnak valami komoly oldala is legyen. Egyszerűen úgy fogtam föl, mint egy aggódó szülő tanácsa.

Ennek ellenére, mindig odafigyeltem arra, hogy egy fiúhoz se kerüljek túl közel. Voltak barátaim az ellenkező nemből, mégsem foglalkoztam velük komolyabban. Miért is tettem volna? Még csak gyerek voltam. Egy egyszerű naiv kisgyerek, akinek elég volt egy ferde mosoly és egyből megkedvelt mindenkit. De ahogy nőttem, rájöttem, hogy az a mosoly mennyi hazugságot és csalódást rejthet. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy felismerjem, mégiscsak volt valami igazság abban, amit anyu mondott. Onnantól kezdve elkerültem mindenkit, aki megpróbált a közelembe kerülni, nemcsak az ígéret, hanem a fájdalom miatt is, ami a szeretettel együtt jár. Hiába a szerelem, hogyha viszonzatlan. Egészen addig vélekedtem így, amíg meg nem ismertem Őt.

Emlékszem a napra, mikor megismertem. Egy sötét utcán mentem keresztül, a kezem zsebre volt dugva, mert majd’ megfagytam a hidegtől. Hazafelé siettem a Gyűlésről, amin a többi Jóság Boszorkányával vettem részt. A mi feladatunk, hogy visszahozzuk az elhagyott lelkekbe a szeretetet, boldogságot, örömöt, a reményt és a jókedvet. A fiatal boszorkányok ezeken a Gyűléseken tanulják meg az erejük használatának alapjait és fortéjait. Ahogy sétáltam haza, hirtelen megéreztem a bánatot és a sötétséget, ami körülvette. Úgy éreztem cselekednem kell, annak ellenére, hogy tudtam a korom és a jelenleg még tartó kiképzésem miatt nem szabadna.
Futásnak indultam abba az irányba, ahol érzékeltem őt, mert tudtam, nincs sok időm. Ha elkések, a világ egy újabb lelket veszít, és mi, a Jóság Boszorkányai pontosan azért vagyunk, hogy ezt megakadályozzuk.

Ahogy közelebb értem, egyre jobban csaptak a fejembe a szörnyű képek. A nemrég történt késelés, a halál szaga és annak látványa, amit átélt, a fájdalom, ami elborítja az egész lényét, de legfőképp a harag és a bűntudat, hogy ő nem volt elég bátor ahhoz, hogy megmentse az illető életét. Meg tudta volna, de mégsem tette, mert túl gyáva volt.

Összeroskadtam. A sok kép és gyötrelem nehéz volt nekem, még túl fiatal voltam és képzettlen, de küzdöttem. Erősnek kellett maradnom, hogy segíteni tudjak neki. Belefurakodtam az elméjébe és kerestem. Mindegy volt mit, de kutatnom kellett valamit, ami segít neki és boldoggá teszi, s reményt ad arra, hogy letegye a fegyvert, és életben maradjon. Aztán egyszer csak megtaláltam. Láttam egy képet, talán 8 éves lehetett akkortájt. Egy várat próbált építeni a homokozóba, de nem sikerült neki. Az anyukája kijött a házból és leült mellé segíteni, a kisfiú csodás ragyogó tekintettel figyelte, ahogy a nő alkot. Bárcsak én is ilyen ügyes lennék, mama! A nő felnevetett és megsimította a gyerek arcát. Te ennél sokkal ügyesebb leszel, fiam, csak soha ne add fel. Csupán annyira telt tőlem, hogy megmutassam az emléket, aztán elájultam.

Később arra keltem, hogy az ágyamban fekszek egy borogatással a homlokomon. Anyukám az ágyam szélén ült és a homlokát ráncolta. Nem örült mikor elmeséltem neki mi történt, de büszke volt rám. Nem minden 16 éves kisboszorkány képes megmenteni egy életet. Mert megmentettem, éreztem, hogy életben maradt. Innentől kezdve az élete az én kezemben volt, ami nagy felelősség és teher, egyaránt. Minél idősebb és tapasztaltabb leszek, annál több életért kell gondoznom, mert a boszorkányok fogynak. Rohamosan.