Woo egy közeli tükörcserépben vette észre az esőtől és gépzsírtól maszatos arcát. 

- Az.

Lány létére nem volt sohasem bőbeszédű, vidám rózsaszín hajkoronája mindig erős kontrasztban állt érzéketlen arckifejezésével.

Nem zavartatta magát koszos szerelése miatt, csak belekortyolt az italába.

Belegondolt a nem régi múltba. Abba a pillanatba, amikor ott állt Neö kusza utcáinak egyikén katanájával a kezében. Elszántan fújtatott az esőben, s hiába a plasztik felsőrész kapucnija, tincsei mégis vizesen tapadtak az arcába. A tócsákban megtörő neonfények színes auraként vették körbe az előtte heverő testet. 

Egy hajtásra nyelte le az innivalóját.

- Még egyet.

Ji Woo légzése már egészen rendeződött, a környéken béke honolt. Csak néhány gyanús alak húzódott meg a távoli asztaloknál, a mocskos időjárás miatt odakint nem lehetett sok mindenkit látni. Hangos szisszenéssel nyílt az ajtó. Egy emberre emlékeztető árny lépett be, egyenesen a pultos felé véve az irányt. 

- A bérleti díjért jöttem

Woo szemöldöke összeszaladt, ahogy meglátta az illetőt a neonfényben. Egészen emberszerű volt, az edzett szem mégis könnyen észrevette a hajlatok mellett futó fekete vonalakat. Woo dühtől villogó szemekkel játszott el a gondolattal, ahogy katanája pengéjét befeszíti az illesztések közé és egy egyszerű erőkifejtéssel széttöri a drónt. A robot érzelemmentes szeme Woo felé villant. Miután a pultos kifizette, dolgát végezve, kisétált az ajtón. 

- Gyűlölöm ezeket az emberutánzatokat. Mennyien élnek nyomorban, mégis a gazdagok kényeztetésére és a tudomány címszava alatt elveszik az összes munkát – Woo remegő ujjai között majdnem összetörött a pohár. 

- Ez van 

Úgy tűnt, neki már mindegy. A nagyvállalatok pultja mögött már úgyis drónok állnak, idő kérdése, hogy ő mikor veszíti el a kocsmáját vagy váltja fel egy egyszerű testbe gyömöszölt kábelrengeteg.

Woo alig pár perce heverte ki a belsejében fellángoló ellenszenvet és adrenalint, amit akkor érzett, mikor aeromotorjára pattant, hogy a Hyeon102 után eredjen. Az öntudatra éledt drón mindenkire veszélyt jelenthetett a környezetében. És ez volt Ji Woo munkája. Elkapni és megsemmisíteni ezeket a veszélyes egyedeket. Ő volt az első számú végrehajtó, a legjobb. A szerencséje pedig az volt, hogy nem érzett semmit, amikor átvágta az áramköröket, és gépolaj spriccelt mindenfelé.

A neonfények megnyugtatóan vibráltak. Woo még frissen fel tudta idézni a jelenetet, amikor Hyeon102 zsákutcába került. Csak az eső tört oda utat magának, eláztatta Woot és a drón kerek arcát is. Akkor a sötétben egész emberinek tűnt.

- Itt áll meg a törzsfejlődésed, babám! – kiáltott rá Woo Hyeon102-re. 

- Én… én csak meg akartam nézni a várost!

A drón kiáltása kétségbeesetten szelte á az esőfüggönyt. Vizes egyenruhája a testére tapadt, felfedve a pontos megmunkálását és az illesztések nyomát is. Hosszú, fekete tincseit meg sem próbálta kisöpörni az arcából. Woo elméje üres maradt, gondolatok nélkül végezte a munkáját.

Mint tudjátok, október elején meghirdettünk egy íróversenyt. Ez a februárival szemben most csak kreatív írásokra fókuszál, nem pedig blogokra.

Először is elnézést kérünk mindenkitől, hogy ilyen sokáig tartott ez a folyamat, csak Levivel úgy alakult, hogy november elején jutottunk oda, hogy akkor időt tudunk szakítani az írásokra.

Mint láthattátok a válasz-emailből, ketten szerveztük ezt, az írások véleményezését ketten csináltuk.

Ezt azért volt fontos, mert a líra kategóriában Levi, a prózában pedig én döntöttem. Szóóóóval. Egy kis összefoglaló.

Alapvetően azt hittem, kevesebb írás fog érkezni. Összesen 10 ember gondolta úgy, megpróbálja a versenyt. Nekik köszönjük szépen. De tényleg. Imádtam olvasni a novellákat.

Összességében mindegyik megállta a helyét. Természetesen lehetett érezni, hogy valaki magasabb szinten van, valaki pedig még csak most kezdi megízlelni a novellaírás rejtelmeit.

Kitartást és további sok szerencsét szeretnék kívánni mindenkinek! Nagy út áll még előttetek, mint nekünk is, itt az AH magazinnál. Sokszor újra és újra elolvasom a régi írásaimat. Egy pillanatig elgondolkodom, elkezdjem e kijavítani, de aztán úgy hagyom őket ahogy voltak. Csak úgy a nosztalgia kedvéért.

Viszont hogyha van egy jó történet, amiben látjátok a fantáziát, mindenképpen ki kell húzni a felesleges részeket.

De most az eredmények!

A többieknek pedig köszönjük szépen a jelentkezésüket!! 

Sorozatok:

A történet a jövőben játszódik, a mai Finnország területén a Skandináv Unióban. Itäranta az egyik legnépszerűbb környezeti problémát ragadta meg és állította a középpontba, miszerint a Föld vízkészlete igenis véges. A jövőben az átlag emberek tisztított tengervizet isznak, a ki nem apadt folyókat pedig szigorúan őrzik. Minden háztartás megszabott vízmennyiséget kaphat, aminek nincs is jó íze, hiszen tengervíz.

A főszereplőnk Noria Kaitio, fiatal lány, akire már a regény elején nagy titkot bíznak. Apja az idő múlásával a kínai teakészítés és szertartás titkait, etikettjét, majd egy napon egy katonaság által nem ismert forrás titkát is a lányára bízza. A történetet az írónő Noira szempontjából mutatja be, a végén az is kiderül, hogy miért. Próbatételek elé állítja a lányt, akinek becsületessége rendületlen marad és igazi hibát talán csak egyszer ejt az egész regény alatt. Az első igazi próba, amikor Noriát elhagyja az édesanyja. Jobb élet reményében utazik el, hiszen kapott egy fantasztikus állást egy távoli városban. A fiatal lánynak döntenie kell, hogy apjával marad e vagy a könnyebb utat választja az anyja oldalán. Noria a teamesterség mellett dönt, az apjával marad és noha nem hibátlanul, de átmegy a vizsgán. Nem sokára az apja meghal, Noria egyedül marad a házban, de legjobb barátja, Sanja támogatja őt. Együtt fedeznek fel egy CD lejátszót, amivel meghallgatnak egy régi lemezt. Titkok hatalmas sora tárja fel magát, fokozva Noria és az olvasó kíváncsiságát, ám az igazi titok, ami mindenkit érdekel, nem tárul fel az olvasó előtt, de nem is érezzük ennek szükségét. Egyre nehezebb megélni, a lakosok kevesebb, szennyezett vizet kapnak, végül Noria titka is kiderül a forrásról. Az egész falut próbálja ellátni vízzel a regény vége felé. Növekszik a feszültség, ahogy az ember várja, mikor bélyegzi a katonaság Noriát is vízbűnösnek, aminek a vége mindig halál. Eleinte cinikusan álltam hozzá ehhez a könyvhöz, mivel féltem, hogy a sci-fi műfaji megjelölés csak egy álca egy szerelmi regénynek, hiszen nem egyszer találkoztam már olyan regénnyel, amit a science-fictionök között találtam és nem volt több egy gyenge szerelmi sztorinál. Ami mégis megfogott ebben a regényben, az a tea volt. Nem harcias, mégis határozott, fenséges, ahogy a főszereplő sem karddal harcol. Szerelmi szál egyáltalán nincsen benne, de nem i kell, hogy legyen, anélkül is közel tökéletes volt. Az egyetlen dolog, ami zavaró lehet, az a sok külföldi név, amit kiejteni és megjegyezni is nehezebben tudunk. Én például a könyv feléig azt hittem, hogy Sanja fiú, amíg leírást nem kaptunk a szoknyájáról. A fenyegető, kellemetlen légkör végigkíséri az egész könyvet. Sok elmélkedést olvashatunk a víz és a halál kapcsolatáról, s ezek nem egyszer ismétlésre is kerülnek, hogy ne felejtsük el az élet jelentőségét és a víz hatalmát. Néhol egy kis keleties beütése is van a regénynek a teamesterség miatt.

Itäranta mindent mesterien ír le, egyszer sem zavarodunk bele a történesekbe vagy a helyszínekbe. Pont annyi leírást kapunk, amennyi kell, nem terjengős a fogalmazása, ennek ellenére tisztán érthető minden. Van, amit nem szükséges kifejteni, noha nem tudunk róla semmit, mégsem érezzük hiányát a leírásnak. Néhol kapunk kihagyásokat, vagy egy hosszan eltelt idő összefoglalását. Minden szó és mondat tökéletesen tükrözi a Noria és a falu hangulatát, könnyedén tudunk vele azonosulni, sőt meg is kedvelhetjük őt. A többi szereplő nem tökéletes, ahogy a valóságban sem lehet az senki. Egyszerre vethetjük meg és érezhetünk együtt a falu többi lakójával, hiszen viselkedésük emberséges. A könyv vége felé a hangulat egyre nyomottabb és komorabb, Noria egyedül marad kétségek közt gyötrődve, viszont továbbra is harcol, a titokért, amit nem festek fel előttünk. Teleírja a saját teamester könyvét, hogy ezzel is továbbadhassa az igazságot a jövőnek. A regény vége egy E/3-ban írt epilógussal zárul. Noria sorsát nem tudjuk meg, de a leírásból sejthető, mi történt vele. Állítólag már készül a folytatás, de még így sem érzem ennek szükségét, mivel a regény önmagában is értékelhető és élvezhető. Összességében egy remekül, finoman kidolgozott történetet olvashatunk, ahol nem egyszer kapunk érzelmi bombát és az sem hátrány, hogy Itärantanak sikerül elgondolkodtatnia az olvasót.