A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Ti küldtétek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Ti küldtétek. Összes bejegyzés megjelenítése

Rainy Laney - Macbeth átka

by július 24, 2016
Figyelem! Igaz történet alapján...
A közönség áhítattal nézte a színpadot, ahol az elátkozott Shakespeare-darabot adták elő. Fantasztikus színészek, élethű alakítások, meggyőző szavak. Ellenére minden ártó jelnek.
Amszterdamban, 1672-ben járunk. Egyszer már betiltotta a király ezt a darabot, most mégis egész Európában a színpadra küldték, nem törődve az átokkal, ami ezt a művet, a Macbeth-et sújtja. Az állítólag 1606-ban íródott drámát ugyanis elátkozták, gonosz szellemek ülnek rajta és minden szaván. Az író olyan dologhoz nyúlt az írásánál, amit békében kellett volna hagynia, nyugodtan a környezetében.
Egyesek úgy tartják, hogy maga az író direkt tette ezt, valaki szerint viszont a király, akinek akkoriban írták, hogy más ne láthassa a művet. Kétséget kizárólag a darab el van átkozva. Shakespeare nem keresheti a kifogásokat, Ő tette ezt, olyan tiltott szavakat adott a boszorkányok szájába, amik elterjedt átkok voltak akkoriban, kísértette a sorsot és Istenét, nem törődve a következményekkel. Szokták is mondani, a művészetért mindent, nem? 
A mű rengetegszer átíródott, talán még részeket is kihagytak belőle, hátha megszűnik a balszerencsés sorozat, de a boszorkányok szerepe kihagyhatatlan volt, már nem lehetett száműzni az ártó szavakat: "Lócsont, sárkány pikkelye, Éji konkoly gyökere, Múmialé iszonya, Cápa sózott uszonya, Vaksötétben letépett Holdfényittas beléndek, Törökorr, bak epéje, Pogány zsidó veséje..."

Most, 1672-ben a közönség mereven nézte a színpadot, kacagva az átkon, bármin, ami azt mondja: a Macbeth-ben szereplő díszletek, jelmezek és kellékek balszerencsét hoznak. Legyintettek arra is, hogy az első előadáson a főszereplő hirtelen megbetegedett, majdnem meg is halt, és magának a szerzőnek kellett átvennie a helyét. Nevettek mindenen, sosem hittek eléggé. A színészek között is voltak akik magasról tettek a tényekre, de voltak akik tartottak az átoktól, attól, hogy belemenjenek egy olyan dologba aminek akár haláleset is lehet a vége.
A nézőtéren néma csönd uralkodott, a feszültség, mindenki kíváncsi volt a fejleményekre. A színfalak mögött sürgölődtek a színészek, a nem kellő jelmezeiket úgy dobták el maguktól, mintha azok tüzet fogtak volna. A Macbeth-et alakító színész kacagott rajtuk, nevetve figyelte, amint Duncan nagy ívben elkerüli a banyák jelmezeit, sőt magukat a színészeket is.
- Na, mi van? Csak nem félsz? - röhögött Macbeth és átvágott a jelmezek között Duncat alakító társa felé. Éppen ráértek és nem kellett a színpadon tettetniük a halálukat, boldogságukat vagy szerelmüket bárkivel. Mert az ember a színpadon általában tettet valamit, hazudik akár, annak adja ki magát, amit a közönség elvár. Az élet nem ilyen?
- Mindjárt mi jövünk - motyogta Duncan, és mivel nem bírta elégszer hangoztatni elmondta még egyszer: - Rossz előérzetem van - tördelte a kezeit, mint egész nap. Ő hitt az átokban, és a szerepét kíváncsiságból vállalta el, szerepelni akart egy Shakespeare darabban. De most már kezdte úgy érezni, hogy hiba volt az egész. A próbákon is történtek apróbb balesetek, nem olyan nagy szabásúak, de Macbeth még mindig nevetett az egész hisztin az átokkal kapcsolatban.
- Ugyan, mi történhetne? - tette fel a költői kérdést, hátha ezzel bátorítja a társát, akit majd a darabban meg kell ölnie, persze nem igazából. Hátba veregette Duncant, majd elment megkeresni a kellékfegyvert. Eközben Duncan egy másik szereplőnek folytatta a mondandóját, azzal kapcsolatban, hogy itt ma valami történni fog.
- Persze, egy színdarab és egy tapsvihar - horkantott amaz. Mivel Duncan szavai nem találtak együtt érző hallgatóságra, csöndben elfoglalta helyét a függöny mögött, miközben agya lázasan pörgött. Valahol belül, a lelke mélyén érezte a balszerencsét, és ha nem is vele, de valaki mással történni fog valami rossz. Sosem rettegett még ennyire a színpadtól, a rossz érzés kergette az elméjét, nagy akaraterő kellett neki, hogy a teste ne rohanjon el sírva, üvöltve. Gyorsan a homlokára tette kezét, hátha lázas, de nem érezte különösebben melegnek a fejét. Majd idegesen körbepillantott, felmérve a színészeket, esetleg köhög-e valamelyik, izzad-e valaki betegségtől. Amint végzett a közszemlével a kellékeket és a díszletet is végigmérte, egy gyenge, elszakadt kötél után keresgélve. Igaz, nem látott semmit, de aggodalma fent maradt.
Macbeth a színpadon állt, várta Duncant, most jön az a jelenet, amikor el kell vennie az életét. Színpadiasan haláljelent. Számtalanszor begyakorolták ezt a részt, látta a lelki szemei előtt, a fejében a próbákat, azt ahogy Duncan ál-halálhörgéseket hallat, és úgy tesz mint aki meghalt, térdre rogy. A közönség imádni fogja - gondolta magában. Ezek az emberek szeretik a tragédiát, ha sírhatnak, ha láthatják mások nyomorát. Ő maga nem értette ezt a bizarr vonzalmat, amit az emberek éreztek a halál iránt, ahogy a fellegekbe emelték azokat a műveket, amelyekben elbukik a jó, az ártatlan. Bravo! Micsoda dráma! - szokta ezt hallani, ahogy állva tapsolnak és még most sem fért a fejébe. Rengeteg ember, akik annak örülnek, ha kesereghetnek.
Duncan belépett a színpadra, az aggódásnak nyoma sem volt az arcán, kiválóan alakította szerepét, és vedlette le önmagát. Habár belül még mindig sejtette, és érezte, hogy közeleg az a valami, az a balszerencsés fordulat, érezte, hogy az átok lassan munkálkodik a színpadon, a közönség terén, a színfalak mögött.
Szavaltak, dulakodtak, mindent, ahogy a próbán begyakorolták. Macbeth pedig felemelte a tőrt, tökéletesen illet a markába, de mégis... valami különös, valami más volt. Már ő is érezte. Eljött a döntő pillanat. A férfi meglendítette a kést és Duncanba szúrta, vér spriccelt szét, Macbeth látni vélte az előtóduló átkot a sarkokban, a sötétben, a függöny mögül. Apró hangok hallatszódak, ahogy a kellékfegyvernek hitt, igazi kés átszúrta Duncan ruháját, majd a bőrét is. A vér kifolyt a seben, beszennyezve a Macbethet alakító színész kezét. Megfogta a kezét a vörös nedű, soha többé le nem moshatja magáról ezt a szennyet, ezt az átkot.
Innen minden gyorsan történt. A közönség csöndben, áhítattal nézte a pillanatot, a kritikusok elégedetten bólintottak. De ez a csodálat csupán pár másodpercig tartott, hiszen Macbeth ijedten iszonyodva lépett hátra, úgy dobva el a tőrt, mintha az megégette volna. Az agyában milliónyi kérdés, mondat bukdácsolt, követte egymást. Hitetlenül, ijedten nézte társa arcát, amint az tiszta őszinteséggel esik térdre, és borul arccal előre, le a talajra. Teste körött gyűlt a vörös tócsa, egyre nagyobb lett. Izmai rángtak, hörgés tört fel a torkából, ujjaival a padlót kaparászta. Macbeth még két lépést hátrált.
A színfalak mögött a határozottabb színészek próbálták súgni neki a szöveget és vadul hadonásztak, suttogva ordibálták: Mit csinálsz?! De Macbeth nem reagált, iszonyodva bámulta Duncant, míg végre egy-két színész berohant a színpadra. Egy női színész elájult és kifordult a függöny mögül, a közönség megijedt, szörnyülködő kiáltások hallatszottak innen-onnan. Igazi felfordulás támadt, voltak akik menekülni próbáltak, el a helyszínről, messze a színháztól. Voltak a kíváncsi természetűek, próbáltak a tömegbe közelebb nyomakodni a hullához.
Duncan érezte, ő megmondta, ő tudta, hogy történni fog valami. Az átok tovább szedte áldozatait.

Dorothy Large - A vágy hamis ígérete

július 23, 2016


A rózsakertben láttam először. Hamvasszőke hajába bele-belekapott a késő délutáni nyári szellő, márványtestnek tűnő alakján égszínkék szmoking feszült, porcelán ujjai között pedig egy hosszú szárú, vérvörös rózsát tartott, talán anyám virágoskertjének legcsodásabb darabját. Először lassan felemelte arcához a virágot - mely akármilyen tündöklő volt, mégsem múlta fel az ismeretlen szépségét -, majd megszagolta a bíbor növényt. Szemlátomást tetszett neki az illat.
Aztán rám emelte a szemét. Sosem láttam még az övéhez hasonló tekintetet, röpke nyolc évem alatt, melyet a Földön töltöttem. Több szín és árnyalat kavargott abban a szempárban, mint amennyit én név szerint ismertem vagy lehetőségem lett volna ismerni. Megbabonázott. Annyi mindent éreztem, a különféle pozitív és negatív érzések egyszerre törtek rám, megmagyarázhatatlan gyorsasággal. Szinte éreztem is, hogy lábam beleremeg. Mintha nem csak lelkem, hanem apró, törékeny testem sem bírná elviselni az új érzelmek töménytelen és megválogatatlan rohamát. 
Odajött hozzám. Lassú, lomha mégis elegáns léptekkel sétált elém. Több, mint három fejjel volt magasabb nálam, eléggé ki kellett tekernem a nyakam, hogy fel tudjak nézni a szemébe. De bár ne tettem volna. Megmerevedtem. Leguggolt elém, hogy szemmagasságba legyünk és, hogy alaposabban meg tudjon nézni magának. Elmosolyodott. Bele sajdult a szívem. Kisfiús félmosoly volt az, fogai tökéletes fehérje kivillant, arcán apró gödröcskék jelentek meg, bor áztatta ajka mellett. Szemét a kezében tartott rózsára helyezte, majd újra vissza rám. Lassan mozgott, a világért sem akart elijeszteni, hisz valószínűleg észrevette rajtam a félelem és a csodálat különös keveredését. Egyszerű mozdulattal illesztette barna, göndör fürtjeim közé a rózsaszálát. 
- Ashlyn! Ki ez az ember?! Takarodjon a birtokunkról! Őrség!! 
Anyám hangja szakította félbe a köztünk kialakult feszült, elbűvölő, varázslatos rettegést. 

* ~ *

A gyermek csak percekkel később szaladt el, miután meghallotta bűnös lelkű anyjának rikácsolását. A leány hosszú pillákkal keretezett, hatalmas kék lélektükrei engem vizslattak még egy ideig, majd sarkon fordult, s a kúria felé szaladt. Nem sokkal később meghallottam az "őrségnek" kikiáltott embertömeg  dobogásának visszhangját a macskaköves úton. Azonnal el kellett tűnnöm, a vágy hiába akarta szétszakítani testemet, s elmémet egyaránt, a sóvárgás hiába döngette szívem oly erősen, tudtam, hogy a józan eszemre kell hallgatnom. Menekülnöm kellett. Utoljára pillantottam rá az elbűvölő, tiszta és apró teremtésre, majd  elhagytam a birtokot és annak területét. Tudtam, hogy elszalasztottam egy igen fontos lehetőséget. De szívem és testem még évekig sopánkodott a gyermekre, az Ashlyn nevezetű, különös szépségre. Elmémben pokol fortyogott, porhüvelyem lángban égett és izzott. Hiába próbáltam más élvezetekkel pótolni a hatalmas veszteséget, reménytelennek tűnt minden próbálkozásom. 

* ~ *

Az a nap mélyen bennem maradt, tíz hosszú év elteltével is. Még mindig emlékszem a névtelen idegen hamvasszőke hajára, széles vállára és keskeny csípőjére. De ami szinte minden nap az eszembe jut, az a szédítő, őrjítő tekintete. Azt hiszem, szerelem volt első látásra. Tíz éven keresztül mindig rá vártam, mindenhol őt kerestem, minden sarkon, minden sikátorban, még a kúriánk minden egyes túlméretezett szobájában is csak rá vártam. Vártam, epekedtem érte, sóvárogtam utána. Elviselhetetlenné vált a vágy, mely szívemben fokozódott tovább. Őrjítő vonzalom tört rám a nap minden szakaszában, akárhányszor a rózsakertben jártam - s be kell vallanom, mikor csak tehettem, ott voltam. 
Anyám azóta a nap óta, mikor először és nagy bánatomra utoljára találkozhattam vele, minden pillanatban maga mellett akart tudni. Hiába váltam felnőtt nővé, hiába kapom az udvarlóimtól a különféle lánykérési utalásokat és ajánlatokat, anyám szemében továbbra is az a nyolc éves kicsi lányka maradtam, kinek az élete alig öt percre veszélyben volt egy ismeretlen férfi által. Sosem mondtam igazat, mikor Róla kérdezősködtek. Sem anyámnak, sem apámnak, sem pedig a rendőrségnek. Mindig téves információkat adtam nekik, s ezért sosem találták Őt meg. De édesanyám mindig észreveszi rajtam a találkozás hatását. Mikor vásárolni visz, szemem a semmibe mered, mikor estélyeken veszem részt, ajkam lassan nyílik és záródik össze, s mikor vakációzni megyek szüleimmel, mindig a rózsakertek közelében vagyok. Azt hiszi, művelt velem az a férfi valamit, valami borzalmasat, s emiatt a tévhit miatt több éjszakát sírt már át az én édes anyám apám vállán. 

* ~ *

Egyszer csak újra megláttam Őt. Tíz éven át nem kerestem, hiába vágytam rá oly átkozottul, s most, mintha csak egy idegen lennem megláttam göndör, gesztenyebarna fürtöcskéit, kecses, derekát és telt idomait. De az arca ugyanolyan pirospozsgás volt, mint tíz évvel ezelőtt, kék szeme ugyanolyan tisztán tündökölt, mint akkor. S rögtön tudtam, hogy rózsaszín ajkához nem tapadt még más ajak, s be nem mocskolt testéhez még sosem ért piszkos, mohó férfi kéz. Testemet és szívemet a józan ész intelmei már nem tudták visszafogni és önuralomra bírni. Meg kellett Őt szereznem, az enyémnek akartam tudni, csak az enyémnek, mielőtt más beszennyezné makulátlan lelkét és testét. Követtem, s tudtam, hogy Ő is erre vágyott, az első találkozásunk óta. Mindketten vágyódtunk sorsunk beteljesedésére. 

* ~ *

Ismerős áramlat tört rám. Testem megremegett, izzott és szinte égett. Valamiért gyorsabban kezdtem kapkodni lábaimat, hiába sikította lelkem, hogy álljak meg, forduljak sarkon és rohanjak, csak rohanjak valamihez vagy valakihez. Mégis, testem magától mozgott, haladtam előre, szinte szaladtam a birtokunkra, szaladtam az udvarra, a rózsakerthez, majd ott megálltam. Arcomat elöntötte a pír, testem kissé kifáradt, ajkaim közül kimerült sóhaj tőrt elő. Bámultam magam elé, még akkor sem mozdultam meg, mikor halk, lomha lépteket hallottam magam mögött.
Ő az! Tudtam, éreztem, tagadhatatlanul és megmásíthatatlanul! Aztán... megérintett! Erre az apró, türelmes érintésre vártam már hosszú tíz éve, hiába akartam őt oly mohón, most mégis gyengéd, lassú, megfontolt érintésekre epekedtem... Tőle! Csakis Tőle! Porcelán ujjával simított végig karomon, s vállamon. Majd a nyakamhoz ért, és többször is kirázott a hideg. Arcomon időzött el a legtovább. Végigsimított arccsontjaimon, a fülem mögött és mellett, a hajammal játszadozott. Közel hajolt hozzám, éreztem, ahogyan forró lehelete végigfut a testemen. Könnyek szöktek a szemembe a boldogságtól. Megérte annyi éven át várni rá, megérte várni az első csókkal, a házassággal, az első együttléttel. Tudtam, hogy csak Őt akarom, és, hogy Ő is ugyanúgy vágyik rám. Sorsunk végre beteljesedett! 

* ~ * 

Teste élettelenül terült el a Földön. Arca teljesen eltorzult, ajka feszült, merev sikolyba fagyott, hatalmas lélektükrébe félelem, rettenet és múlandóság költözött, majd azok az érzelmek is véglegesen eltűntek. Barnából éj feketébe fordult tincsei már nem csillogtak az élettől, úgy, mint előtte. A vágyakozás végre elmúlt, átélhettem a legcsodálatosabb kielégülést, melyet több, mint háromezer éve nem éreztem. Jóllaktam a leány tiszta lelkével, oly makulátlan és oly erényes lakoma volt, hogy valószínűleg hónapokig nem kell senki ember fiának lelkét elragadnom. Tovább álltam, s egy kirakat üvegében láttam tekintetem őrült örvényét, melybe most új színek és árnyalatok költöztek. 

Dorothy Large - Az elmúlótól

július 20, 2016


Az elmúlótól

Most tekints rám úgy,
Mint halovány pirkadatra,
Mint múló rózsára a szélben.
Lásd meg bennem a távolodó vihart,
Melyben meg-meglebben a láng,
Szerelmes,
Ami el is alszik,
Véglegesen. 


Most tekints rám 
szívfájdalomként,
Mint múló haláli bánatra,
Kövér könnyek áztatta,
Harmatos múlandó arcra,
Melyet az idő majd megleli,
S majd a ráncok 
pókhálója szeli. 


Most pedig utoljára 
láss meg engem úgy,
Mint oszolandó deret az ablakon,
Mint végtag után a fantomfájdalom,
Mint az eső után a sárhalom,
Egy emlék, ami a félhomályba kúszik,
Az emberről, ki hamarosan
elmúlik. 

RainyLaney - Mosolyogj!

by július 11, 2016

RainyLaney - Mosolyogj!

Mosolyogj a bánatnak, ha utadba áll,
 Nevess rá bátran, ha megtalál!
 Ha a szomorúság megrohamoz,
 Nevess rá! Ne bánd a holnapot!

 Mosolyogj, ha arcodba vág,
 Könnyezzél, de ne várj még rá!
 Ha szívedet szorítja keményen,
Nevess! Téged nem győz le egykönnyen!

 Fesd színesre a szürke eget,
 Nevess felfelé, ha az eső elered!
 Örülj a bánatnak, örülj, hogy érzel,
 Mosolyogj, hisz el nem vérzel!

 Nevess, mosolyogj, vidáman ugrálj!
 A ma kemény volt, de a holnap még rád vár!
 Táncolj az esőben, ha vihar jön,
 Majd áldd a Napot, ha elköszön!

 Mosolyogj a bánatnak, ha utadba áll,
Nevess rá bátran, meg ne hátrálj!
 Ha a szomorúság megrohamoz,
 Nevess rá, hátha eloldalog!
Üzemeltető: Blogger.