Ji Woo lihegett, arcát csak a neonfények egybeolvadó sávja világította meg, amikor a bárszék megremegett a hirtelen rázuhanó súly miatt. 

Az éjszakai sötétséget visszaszorították a világító cégérek, a bár belseje vészfényként ragyogott. Baljóslatú hangulatot kölcsönzött a sötétben megbúvó kábelrengetegeknek, ám Woo már túl volt a napja nehéz részén. Ahogy mondani szokták, munka után jár a pihenés. Ez a bár volt Woo kedvenc helye a lazításra. 

- Dihidrogén monoxidot! – kiáltotta, ahogy felcsapta a pultra fegyverét. A túloldalon álló fickó kifejezéstelen arca meg sem rezdült a különös hölgyemény láttán. Törzsvendégnek számított ebben a modern putriban, ezért amikor elé tolta a vibráló poharat, csak jelentőségteljesen megvakarta az arcát.

- Nehéz este? 

Álom I.

Mutasd meg, hogy miért sír most az ég,

Meséld el neki a tavaszi tél álmos meséjét,

Mutasd meg, miért nem alszom oly' rég.

Mutasd meg az ég szépét minden fellegnek,

Meséld el, miért jó veled az igazról álmodni;

Mutasd meg, mit regélsz a kóbor lelkeknek.

Mutasd meg még egyszer a teli holdat reggel,

Meséld el újra titkos legendák szép jelentését;

Mutasd meg álmomban, ahogy a nap felkel.

Mutasd meg, hogyan kell veled elaludni,

Meséld el ezt az altatót most még egyszer;

Mutass meg az álmoknak, el akarok aludni.

~Luscinius

Az év legszebb része. Éneklik és mondják ezt sokan...

Valóban, egyre szebb és szebb lesz ilyenkor a világ. A hó egyre inkább maradni készül, egyre több kesztyűs kéz integet, a cinegék egyre több tökmagot csennek az etetőkből, s egyre inkább Karácsonyi illatot árasztanak az ablakok magyal girlandjai, a fenyőfák nedvének tűlevél-illatfelhői, az utcák forralt bor és/vagy forró csoki ízű szavai, s a vásárok forgatagának hangjai. Ó igen, a vásárok... Ilyenkor decemberben minden városban találkozhatunk egy-egy meghitt, városias, nyüzsgő, ünnepi színforgataggal. Ilyenkor decemberben bármikor megtörténhet egy Karácsonyi csoda. Ez a rövid, lassan száz éves történet is egy ilyen helyen megtörtént csodát mesél el Nektek.

Éppen a nagy vásári forgatagban sétált egy ember, nézelődött. Nem szeretett volna költekezni aznap, hiszen a családja minden tagjának beszerzett már valamilyen csekélységet. A felesége egy új ruhát kapott, a gyermekének egy mackót vett. Az öreganyjának illatos kenőcsöt, a testvérének egy új könyvet szerzett. Ő maga sem tudta, hogy mi húzta őszülő fejét oda pont akkor. Pont azon a napon, Karácsony ünnepe előtt nem egész egy héttel. Tekintetével hol a tömeget, hol pedig egy bódéban a kipakolt szép dolgokat szemlélte. Egy rikkancs éles hangja egyszer csak megcsapta a fülét; "Csodát, csodát vegyenek!" Gondolta magában, milyen csoda lehet ez? Az egyre hangosodó szavak felé irányította lábait, majd ahogy közeledett, meglátta a rikkancsot, aki egy vándor kereskedő szekere mellett hirdetett.

"Csodát, csodát vegyenek emberek!" Nagyon hívogatóan hangzott ez a hangreklám, mégsem látott kígyózó sorokat az ember. Valahogy mindenki érezte, hogy itt csak a pénzt csalják ki valamilyen csoda folytán az emberből. Ő maga is mosolygott az egészen. Gondolta magában; "Ha a csodát ilyen egyszerűen osztanák...". A szekér mellett egy ember állt, úgy festett, ő a kereskedő. Nem volt valami szimpatikus kinézete. Éppen sarkon fordulni készült az emberünk, amikor elhaladt mellette egy kis szőke lány. Alig lehetett tíz éves, a földből pont annyira látszódott ki, hogy ne tűnjön el. Apró léptekkel odasétált a szekérhez, majd megtorpant. Szépen fésült buksijával egyenesen az ott álldogáló kereskedőt figyelte, közben egy kopottas kis játékmackót szorongatott. Az észrevette a tökmagot, mosolyt öltött bajszos arcára, s féltérdre ereszkedve, kesztyűs kezével integetett a kislánynak, közelebb lépésre kérve őt. A kislány kicsit félénken oda is lépett, de nem mert megszólalni, nagyon meg volt szeppenve. A kereskedő így szólt hozzá;

- Szia kislány! Hát téged mi szél hozott ide hozzám? Tán egy csodát szeretnél?

- Csókolom, bácsi. Igen, szeretnék egy csodát kérni.

- És milyen csodát szeretnél, kicsi lány? Talán, hogy magasabb legyél? -viccelődött- Vagy szeretnéd, hogy megváltoztassam a jövődet? Esetleg szeretnéd, ha nagy szerencse érne? Vagy gyógyulást keresel? Talán gazdagodást kérsz az életed útjába? Nálam mindent megvehetsz, ami csak szíved kívánsága. Az én csodáimat nem árulják mások.

- Igen bácsi, kérem, gyógycsodát szeretnék kérni.

- Gyógycsodát, mi? És mond csak, miből szeretnél felgyógyulni?

- Én semmiből, bácsi. Az öcsikémnek szeretném a csodát.

- Értem kicsi lány. Tehát ajándék csoda. És miből szeretnéd az öcsédet felgyógyítani?

- Nem tudom bácsi.

- Nem tudod? Hát így érdekes lesz... Tudok neked adni ilyen csodát, olyan csodát, látod? Ott vannak azokban a szép üvegekben. De nem biztos, hogy működik, ha nem tudom, milyen betegségre kell adjam azt a csodát. Lehetséges, hogy csak rosszabb lesz a helyzet, ha rossz betegségre szóló csodát adok neked...

- Bácsi kérem, nem tudom, mi bántja az öcsikémet. Anyukám és apukám is nagyon szomorú. Nekem nem mondanak semmit, csak annyit, hogy nagyon beteg. Apu szerint csak egy csoda segíthet rajta. Kérem szépen, adjon akkor egy csodát neki. Szeretném, hogy meggyógyuljon az öcsikém.

- Értem, értem. Na hát akkor adok én neked egy csodát. De először szeretném a pénzt kérni érte.

- Bácsi, nekem nincs pénzem.

- Hogyhogy nincsen?! Hát nem adhatom ingyen a csodát... Ide ki van írva a szekér oldalára, ni! Egyszáz pénzbe kerül egy csoda.

- Bácsi, nekem nincs semmilyen pénzem. Anyukám az apukám pénzéből mindig ennivalót vesz nekünk. Apukám szerint szegények vagyunk, ezért nincs pénzünk. 

- Ingyen nem tudok csodát adni, kicsi lányka. Az öcséd is biztos meggyógyul magától is. Most szépen menj haza.

- Bácsi, elhoztam a macimat. Nekem nincs másom, de a bácsinak adom a macimat a csodáért. Szeretném ha az öcsikém meggyógyulna és apukám szerint csak egy csodával tud meggyógyulni.

- Nem fogadom el kicsi lány. Pénz nélkül én nem adhatok neked csodát. Most pedig menj haza. 

A kicsi lány megszeppenve megfordult, magához ölelte a kicsi maciját és lassan elkezdett hazafelé sétálni. Az emberünk elgondolkodott az előbb hallottakon, s egy megvető pillantással búcsúzott a kereskedőtől, aki neki is széles mosollyal integetett. A kislány után indult, hogy beszélgethessen vele. Közelebbről látta, hogy a kislány valóban szegény családból jöhetett; a kabátkáján számtalan folt díszelgett, a cipőcskéje is nagyon kopottas volt. A kislány neki is elmesélte, hogy egy csodát szeretett volna venni a vásárban, mert a kis öccsét csak az mentheti meg az édesapja szerint. Emberünk végighallgatta, majd támadt egy ötlete. Megkérte a kislányt, hogy vezesse el őt a házukhoz, szeretné megnézni a nagybeteg kisfiút magának és szeretne beszélgetni a szüleivel, mégis milyen nagy betegsége lehet, hátha ő is tud egy csodát szerezni neki. A kislány így is tett, elindult hazafelé az emberrel. Ahogy áthaladtak a városon, a város külső részei felé haladva egyre kevésbé lehetett érezni a karácsonyi hangulatot. Olyan messze sétáltak a város szívétől, amely most a karácsonyi vásár volt, amilyen messze ő még egyszer sem járt, pedig egész eddigi életét ebben a városban töltötte. Egy nagyon szegény negyedbe érkeztek, ahol egy ablakban sem díszelgett semmilyen dísz, csak elvétve akadt egy-egy adventi koszorú az ajtókon. 

Megérkeztek egy szerény kis viskóhoz, amit a kislány otthonaként mutatott be. Az ember belépve megismerkedett a kislány szüleivel, és hosszasan elbeszélgetett velük a kisfiúról, aki a szomszéd szobában feküdt. Kiderült, hogy a fiúcskának agydaganata van, amit csak egy nagyon költséges operációval lehetne meggyógyítani. De a család még csak nem is álmodhatott erről, hisz ételre sem futotta nekik rendesen. Az apa keresete volt az egyetlen anyagi forrásuk, amiből épphogy nem vesztek éhen... Az ember, miután abbahagyta a szülőkkel folytatott beszélgetést a kislányhoz fordult, majd azt mondta neki; "A kisöcséd megkapja azt a bizonyos csodát karácsonyra".

Az ember ezután már pontosan tudta, hogy miért hajtotta ki őt a vásárba aznap a sors. Azért, hogy találkozzon a kislánnyal. Azért, hogy eljusson ehhez a családhoz, hogy segíteni tudjon rajtuk. Azért, hogy megtörténhessen egy csoda. Az ember ugyanis egy orvos volt, akit akkoriban az agysebészet úttörőjeként, a legnagyobb tudású szakemberként ismert a világ. A kisfiút ingyen meggyógyította, egy csodát adva ezzel a szegény családnak. Megmentette az életét, így lehetett nekik boldog karácsonyuk. 

Igaz történet alapján.

Lsucinius

Csillanó platán soron,

Azon sétáltam én névtelen,

Ez a szép kastély szívemben áll,

Elhordja majd úgy is a százados árny,

De te itt vagy nékem, vélem,

Élettel töltöd be az összes szobát.

Veled együtt nem is olyan kihalt,

S holtak se járják már,

Feléled újra ez a letűnt, elhalt,

Ódon korokban virágzó kúria.

Közeleg az ellenség
Lábad megremeg.
Egyedül vagy, reszketsz
Ágyútűzben szenvedsz.

Érzed, lassan itt a vég
Valamit tenni kéne még.
Pisztolyod ellenségre fogod
Meghúzod és ő halott.

Bosszú vágya hajtva támad
Szemében tükröződik a bánat.
A lelőtt barátja végez veled.
Szíved leáll, nem lélegzel.

A puska elsült nagy zajjal,
A véred kifolyik szép lassan.
A golyó a szívedet érte
Véget ért számodra az élet.

Félelemmel vegyes izgatottsággal robogott be az udvarra, majd az ajtóhoz rohant. A kezei remegtek, percekig bajlódott azzal, hogy a kulcsot zárba helyezze, de végül sikerült kinyitnia az ajtót. Sietve a sarokba hajította a táskáját és a cipőit, majd a szobájába kocogott. Türelmetlenül dobolt az ujjaival az íróasztalán, majd mikor a gép bekapcsolt, gyorsan begépelte a jelszót. Google Chrome, Youtube, WordPad. Rákattintott az első videóra, amit meglátott, és pötyögni kezdett. A hófehér felületet pillanatok alatt ellepték a szavak; némelyiket elgépelte, a másikat nem úgy kellett írni a helyesírási szabályzat szerint, de őt ez cseppet sem érdekelte. Majd később kijavítja. Minden gondolatát, minden ötletét le akarta írni. A buszon jutott eszébe néhány sor, ő pedig habozás nélkül megragadta, és egészen hazáig a markában szorongatta, nehogy elvesszen. Az a kevés mondatfoszlány most már a gépén volt, és egyre csak terjeszkedett. Nem tudta, mi lesz belőle. Talán novella, de az is lehet, hogy egy jó hosszú regénnyé, sőt, könyvsorozattá növi ki magát. Nem nagyon törődött irományának sorsával. Hogy mi lesz vele, azt maga a mű dönti el. Az ő dolga annyi, hogy leírja, és elküldje a pályázaton megadott e-mail címre. Nem tehet mást. Így tehát csak gépelt. Kliséket, soha nem hallott neveket, nemlétező helyeket. Az egész kezdetleges volt. Sehol egy bekezdés, a sorok összefolytak, és hála az automatikus helyesírásjavítónak, ezek közül nem egy úszott piros hullámokban.

A zenék észrevétlenül váltották egymást;először rock, majd indie, végül valami örök klasszikus. Zongorák, hegedűk, gitárok. Fogalma sem volt, mennyi ideje ülhet a gép előtt. Lehet, hogy alig fél órája, de az is megeshet, hogy lassan már besötétedik. A percek múlásával néha elnyomott egy ásítást, megropogtatta az ujjait, nyújtózkodott, de tekintete egy pillanatra sem szakadt el a képernyőről. Igaz, egy idő után a szeme égett, éhes volt, és a torka is kezdett kiszáradni, de nem volt mersze elszakadni a géptől. Félt, hogy ha kimegy, és tölt magának egy bögre tejet, vagy esetleg leül vacsorázni, akkor a hirtelen löket, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnik, ő pedig ott fog állni a szoba közepén, ihlet nélkül. A gondolat megrémisztette, tovább gépelt. Nem vette a fáradtságot arra, hogy leengedje a redőnyt, rokonainak köszönései, később aggodalmas megjegyzései el se jutottak hozzá, és nem csak a fején lévő füles miatt.

A történet kész volt, már csak meg kellett formázni, ki kellett csinosítani. Kapkodva rákeresett a pályázat formai megkötéseire. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját. Karakterszám, pipa. Betűméret, pipa. Betűtípus: Times New Roman. Sorköz, 1.25. Oldalszám a felső határt súrolja. Gond egy szál se. Illetve, de. Elszörnyedve nézett a teleírt szövegszerkesztőre, majd újabb ablakokat nyitott meg a böngészőn. Szinoníma Szótár, Értelmező Kéziszótár PDF változata, Magyar Nyelvtan és HELYESÍRÁS. Morogva félresöpört egy rakoncátlan tincset az arcából, miközben a dokumentum tetejére görgetett.

Még több óra telt el, a kurzor mindig máshol villogott. Törölt, cserélt, bénázott, visszavont, vágott. Halvány mosollyal az arcán tapasztalta, hogy műve kezd „emberi“ alakot felvenni. Enterek szaporodtak, bekezdések keletkeztek, és a végére jól láthatóvá vált az alap hármas, ami minden történetbe kell: bevezetés, tárgyalás, befejezés.

Talán már éjfél is elmúlhatott, mikor elégedetten hátradőlt a székén. A háta fájt az időtlen idők óta való előregörnyedéstől, a lába zsibbadt, a feje zúgott, szája kicserepesedett. De megérte. Elöntötte a nyugalom. Kész volt. Cím, alcím, új világ, lezárás. Végzett vele. Most már tényleg. Nem kellett többet javítania, idegeskednie. Megszületett. Rákattintott az „Új levél írása“ ikonra, és bepötyögte a pár hete sietve lefirkantott címet. Rövid, kényszeredett, ám lényegre térő üzenetet írt a dokumentum mellé a kis dobozocskába, és mielőtt még meggondolhatta volna magát, vagy kételkedett volna, megnyomta a „Küldés“ gombot. A levél elment, már csak várnia kellett a lehetőleg kedvező válaszra.

Hetek teltek el. A határidő lejárt, de hiába frissítette újra és újra az e-mailjét, nem jött új üzenet. Az elején félt, majd izgatott volt, végül már csak létezett. Nem várt, nem reménykedett. Nem érzett semmit - legalábbis ezt mutatta a külvilág felé. Ő megpróbálta, nem sikerült, ennyi. Legbelül azonban inkább üresnek érezte magát. Elküldte a gyermekét, aki talán belefulladt az első útjába kerülő folyóba, de lehet, hogy csak eltévedt az irodalom hatalmas világában. Egy új szakasz zárult le mögötte. Rövid, gyors, velős szakasz, amit még kiélvezni sem volt ideje. Észrevétlenül ért véget, és mire észbe kapott, már csak ült az asztalánál, és bámulta a monitort, azon tűnődve, mit tegyen most. Emlékezett, ugyanez volt a helyzet némelyik könyvével is, amiket a könyvtárból hozott ki. Beszippantották, fogságba ejtették, majd, mikor már épp megszokta volna a világot, amibe belecsöppent, a könyv véget ért, ő pedig megint visszatért a keserű, kegyetlen valóságba.

Már elfeledkezett róla. Azóta ezer értesítése érkezett. Spamek, kevésbé fontos levelek, melyek maguk alá temették az ő rég elküldött üzenetét. Nem telt el sok idő a pályázat vége óta, talán egy hónap, neki mégis inkább egy évtizednek tűnt. Néha, amikor nem tudott mit kezdeni magával, fejében visszapörgette magában, hogy is kezdődött el ez az egész.

„ Az irodalom tanárnő, aki egyben az osztályfőnökük is volt, egy újabb versenyfelhívással érkezett az egyik órára. Rajta kívül senki sem figyelt rá, társait jó ideje nem érdekelték az ilyesmik. Kivéve, ha potyaötöst, esetleg dicséretet kaptak érte. Akkor bezzeg egymást eltaposva tolongtak, csak, hogy jelentkezhessenek. Most viszont csak unottan ültek a padokban, és vagy sugdolóztak, vagy a füzetük hátuljába rajzolgattak. Az oktató egy linket körmölt fel a táblára. Bár, látva félig alvó állapotban lévő tanítványait, legszívesebben ennyivel lerendezte volna, az Ő csillogó, érdeklődő, és felettébb lelkes tekintete miatt elmondta, amit az értekezleten lefirkantott a noteszébe, mondván, ez fontos lehet. Kevés ilyen részlet volt; nyeremények, időpontok, és külön az ő rajongása miatt a zsűri tagjait is elmondta. Persze csak azért, mert a tanárnő megismerkedésük óta jól tudta, ki az ő kedvenc írója. Figyelmesen jegyzetelt, majd az egészet kiemelte, és még egy nagy felkiáltójelet is odabiggyesztett a margóra. Az utolsó óra végét jelző csengő után egyből a közeli parkba ment, és az első padra lehuppanva előhalászta a táskájából a külön erre a célra vett írós füzetét, és fellapozta. Új oldalt kezdett, és felírta a jeligét, majd várakozva a lap szélét kezdte rajzolgatni. Háromnegyed óra múlva lemondóan sóhajtott, a füzetet és a ceruzát a táskájába süllyesztette, és elindult a buszra. Nem baj. Rengeteg ideje van még. A tökéletes ötletre pedig csak várni kell, előbb vagy utóbb úgyis betoppan.“

Emlékezett, ezután napi szokássá vált kiülni a parkba, és várni az ihletet, mely aztán valahogy mindig elkerülte. És amikor már épp feladta volna, a gondolat befészkelte magát a fejébe, és a gépig követte, sőt, még azután.

Nem sokkal, talán másfél hónappal a határidő lejárta után megkapta a levelet a pályázat zsűrijétől. Véletlenül még félre is kattintott, annyira megilletődött. Csak úgy falta a betűket. A kedvenc írója küldte.

„ Tisztelt Balogh!

Könnyeivel küzködve rohant az anyjához, és remegő kézzel mutatta meg neki a levelet. Anyja elérzékenyülten szipogott, és vígasztalóan ölelte át. Nem értette. Ő csak az elutasítást látta, a kudarcot, nem látta az elismerést. Ő pedig tudta, hogy nem is fogja. Csak egy író tudhatja, mekkora hatalmuk volt azoknak a szavaknak, amelyeket az írónő neki intézett.

Később kinyomtatta az üzenetet, és a falára ragasztotta. A történet a „Fontos dolgok“ dokumentumába került. Nézegette, alakítgatta, hogy egy nap újra elküldhesse. Törődött vele, nevelte éveken át. Néha, amikor olyan időszakokat élt, elfeledkezett róla, de aztán mindig elővette. Mindig vele volt; egy röpke gondolat, egy emlékkép, vagy egy ötlet képében, de mindig ott volt a fejében.

Teltek az évek. Egyetemista lett, érdeklődési köre, zenei ízlése, még őmaga is megváltozott. Barátja lett, újabb álmokat kezdett dédelgetni, kevesebb ideje volt, és hirtelen több dolga akadt, felnőtt. Csak egyvalami maradt meg abból a régi időből, mikor még nyugodtan kiülhetett a parkba gondolkozni. Az a másik világ az elektronikus fiókjában, melyet novellaként küldött be, majd regényként rakta el időről időre. Nem tudta, mi lesz a történet vége. A semmivé lesz, és nyugdíjasként már emlékezni sem fog rá, vagy kilép a nagyvilágba, elszabadul, ő pedig csak nézi, és nem tesz semmit. Néha félt. Hogy gyermekét kigúnyolják, eltaszítják, őt pedig rossz anyának könyvelik el. Hogy az utóbbinak lesz igazságalapja, és elfelejti a porontyát, nem fog törődni vele, magára hagyja. Hogy a dokumentum, melyet azóta képekkel, fejezetcímekkel és alcímekkel, sőt, előszóval és utószóval is diszített, ott fog porosodni a mappája mélyén, egyedül, magányosan, míg a gépet újra nem kell telepíteni, és el nem veszik az egész.

Számtalan pályázat ütötte fel a fejét azóta, jöttek-mentek az elismerések, az apróbb díjak és jelentéktelenebbnél jelentéktelenebb irományok, ám egyik verseny sem volt elég ahhoz, hogy ismét útjára engedje könyvét. A fantáziavilág jövője mindig homályba borult.

Évtizedek voltak már mögötte, mikor megelégelte a helyzetét. Ismét a monitor elé ült,  ismét órákon át pötyögött és kattintgatott, ám most másért. Címeket, számokat körmölt le kis noteszébe, kiadók serege sorakozott az e-mailjei között. Elutasították, várakoztatták. Volt, amelyik meg akarta változtatni a könyvet, volt, amelyik reményt adott neki, aztán a földbe tiporta. Nem adta fel, egymás után járta a városokat, és egy idő után kisebb lista alakult ki a fejében arról, mit kell mondania, mit fogadjon el a másik fél. Amint az egyik pont megbukott, elhagyta az aktuális helyet. Nem köntörfalazott, nem bizonytalanodott el. Tudta, mit akar, és mit nem. Mit érdemel meg a gyermeke és mit nem.

Félév. Ennyi idő kellett, hogy észrevegyék, felfedezzék. Új épületbe ment be, ám ezúttal tudta, mi lesz a vége. Felsorolta követeléseit, átadta a kéziratot - a saját magának készített másolatot a táskájában hagyta - a kiadó fejese pedig figyelmesen hallgatta. Néha megértően bólogatott, eltűnődött, de egyszer sem ráncolta a homlokát vagy vonta össze a szemöldökét. Nem értetlenkedett, nem szakította félbe. Elolvasta a történetet, majd a titkárnőjének adta, aki szintén belemélyedt. Falták a betűket, elvesztek a sorokban, percekig nézegették az illusztrációkat és a borítótervet. Nem volt kétely, őrlődés, döntésképtelenség. Nyert ügye volt, ezt mind tudták.

A könyvet kiadták, utángyártásokat kértek, folytatás és újabb történeteket kértek. Hónapokig az eladási- és egyéb listák első helyén trónolt.

Aztán eljött a dedikálás napja. Kígyózott a sor, a bolt megtelt emberekkel, akik Miatta jöttek. Tollat ragadott, megigazította piroskeretes szemüvegét. A keze görcsölt, a szeme csípett, a lába zsibbadt, de ezt egyáltalán nem bánta.

Az utolsó olvasó állt meg előtte. Nem nézett rá rögtön, hanem fellapozta a könyvet. Felemelte a fejét, hogy megkérdezze, kinek dedikálja, de torkán akadt a szó. Ő állt előtte. Frizuráját már ősz hajszálak alkották, alacsonyabb lett, vastag, feketekeretes szemüvege lett és járóbotja. Összemosolyogtak, és mielőtt az írónő megszólalhatott volna, leírta az első oldalra a saját üzenetét. Kicsit hosszú lett, ömlengős, és talán túlzott is a pillanat hevében, de nem bánta. Ha akart volna, sem tudott volna mást írni, a szívéből jöttek a sorok. Visszaadta a példányt, és látván az asszony meghatódott, döbbent, boldog arcát, örült, hogy ezt írta.

„ Kovács Alíznak,