A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Luscinius. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Luscinius. Összes bejegyzés megjelenítése

Szürke hangok

by január 25, 2017

Szürke hangok



Úgysem tudom túlharsogni, bárhogy bölcselkednek,
Ők lettek legbecsesebb kórustagjai bús lelkemnek.
Ez a sok szürke hang, ők rég itt vannak énmellettem;
Ezért gondolatban gyöngyházú templomot emeltettem.
Miben most már vígan zenghetik ó-ízű dalaikat énnekem;

Csontsípú orgonán játszva, együtt dúdolgatnak énvelem.

Luscinius

Az időt mutató időmutató

by január 12, 2017

Az időt mutató időmutató



Óra kattan, kattog a falon,
Versenyt jár a két mutató,
Percre pontban, elüti dalom,
Örökké szól a vén óramutató.

Fehér számlap, fekete mutató,
Időt megtudni, jaj de jó,
Mindig pontban mutat, pontosat,
El nem siet előle, az idő vasfoga.

Óra kattan, kattog a falon,
Az idő múlása mérvadó,
Inga koppant, kopog a falon,
Idő urunk vágya hallható.

Arany szegély, barna ház,
Por ül a tetején, százados,
Szolgál hűen, csalhatatlan,
Az időt mutató időmutató.

Luscinius

Álom I.

by december 28, 2016
Álom I.


Mutasd meg, hogy miért sír most az ég,
Meséld el neki a tavaszi tél álmos meséjét,
Mutasd meg, miért nem alszom oly' rég.

Mutasd meg az ég szépét minden fellegnek,
Meséld el, miért jó veled az igazról álmodni;
Mutasd meg, mit regélsz a kóbor lelkeknek.

Mutasd meg még egyszer a teli holdat reggel,
Meséld el újra titkos legendák szép jelentését;
Mutasd meg álmomban, ahogy a nap felkel.

Mutasd meg, hogyan kell veled elaludni,
Meséld el ezt az altatót most még egyszer;
Mutass meg az álmoknak, el akarok aludni.

~Luscinius

Egy karácsonyi csoda

by december 21, 2016

Egy karácsonyi csoda


Az év legszebb része. Éneklik és mondják ezt sokan...
Valóban, egyre szebb és szebb lesz ilyenkor a világ. A hó egyre inkább maradni készül, egyre több kesztyűs kéz integet, a cinegék egyre több tökmagot csennek az etetőkből, s egyre inkább Karácsonyi illatot árasztanak az ablakok magyal girlandjai, a fenyőfák nedvének tűlevél-illatfelhői, az utcák forralt bor és/vagy forró csoki ízű szavai, s a vásárok forgatagának hangjai. Ó igen, a vásárok... Ilyenkor decemberben minden városban találkozhatunk egy-egy meghitt, városias, nyüzsgő, ünnepi színforgataggal. Ilyenkor decemberben bármikor megtörténhet egy Karácsonyi csoda. Ez a rövid, lassan száz éves történet is egy ilyen helyen megtörtént csodát mesél el Nektek.

Éppen a nagy vásári forgatagban sétált egy ember, nézelődött. Nem szeretett volna költekezni aznap, hiszen a családja minden tagjának beszerzett már valamilyen csekélységet. A felesége egy új ruhát kapott, a gyermekének egy mackót vett. Az öreganyjának illatos kenőcsöt, a testvérének egy új könyvet szerzett. Ő maga sem tudta, hogy mi húzta őszülő fejét oda pont akkor. Pont azon a napon, Karácsony ünnepe előtt nem egész egy héttel. Tekintetével hol a tömeget, hol pedig egy bódéban a kipakolt szép dolgokat szemlélte. Egy rikkancs éles hangja egyszer csak megcsapta a fülét; "Csodát, csodát vegyenek!" Gondolta magában, milyen csoda lehet ez? Az egyre hangosodó szavak felé irányította lábait, majd ahogy közeledett, meglátta a rikkancsot, aki egy vándor kereskedő szekere mellett hirdetett.
"Csodát, csodát vegyenek emberek!" Nagyon hívogatóan hangzott ez a hangreklám, mégsem látott kígyózó sorokat az ember. Valahogy mindenki érezte, hogy itt csak a pénzt csalják ki valamilyen csoda folytán az emberből. Ő maga is mosolygott az egészen. Gondolta magában; "Ha a csodát ilyen egyszerűen osztanák...". A szekér mellett egy ember állt, úgy festett, ő a kereskedő. Nem volt valami szimpatikus kinézete. Éppen sarkon fordulni készült az emberünk, amikor elhaladt mellette egy kis szőke lány. Alig lehetett tíz éves, a földből pont annyira látszódott ki, hogy ne tűnjön el. Apró léptekkel odasétált a szekérhez, majd megtorpant. Szépen fésült buksijával egyenesen az ott álldogáló kereskedőt figyelte, közben egy kopottas kis játékmackót szorongatott. Az észrevette a tökmagot, mosolyt öltött bajszos arcára, s féltérdre ereszkedve, kesztyűs kezével integetett a kislánynak, közelebb lépésre kérve őt. A kislány kicsit félénken oda is lépett, de nem mert megszólalni, nagyon meg volt szeppenve. A kereskedő így szólt hozzá;

- Szia kislány! Hát téged mi szél hozott ide hozzám? Tán egy csodát szeretnél?
- Csókolom, bácsi. Igen, szeretnék egy csodát kérni.
- És milyen csodát szeretnél, kicsi lány? Talán, hogy magasabb legyél? -viccelődött- Vagy szeretnéd, hogy megváltoztassam a jövődet? Esetleg szeretnéd, ha nagy szerencse érne? Vagy gyógyulást keresel? Talán gazdagodást kérsz az életed útjába? Nálam mindent megvehetsz, ami csak szíved kívánsága. Az én csodáimat nem árulják mások.
- Igen bácsi, kérem, gyógycsodát szeretnék kérni.
- Gyógycsodát, mi? És mond csak, miből szeretnél felgyógyulni?
- Én semmiből, bácsi. Az öcsikémnek szeretném a csodát.
- Értem kicsi lány. Tehát ajándék csoda. És miből szeretnéd az öcsédet felgyógyítani?
- Nem tudom bácsi.
- Nem tudod? Hát így érdekes lesz... Tudok neked adni ilyen csodát, olyan csodát, látod? Ott vannak azokban a szép üvegekben. De nem biztos, hogy működik, ha nem tudom, milyen betegségre kell adjam azt a csodát. Lehetséges, hogy csak rosszabb lesz a helyzet, ha rossz betegségre szóló csodát adok neked...
- Bácsi kérem, nem tudom, mi bántja az öcsikémet. Anyukám és apukám is nagyon szomorú. Nekem nem mondanak semmit, csak annyit, hogy nagyon beteg. Apu szerint csak egy csoda segíthet rajta. Kérem szépen, adjon akkor egy csodát neki. Szeretném, hogy meggyógyuljon az öcsikém.
- Értem, értem. Na hát akkor adok én neked egy csodát. De először szeretném a pénzt kérni érte.
- Bácsi, nekem nincs pénzem.
- Hogyhogy nincsen?! Hát nem adhatom ingyen a csodát... Ide ki van írva a szekér oldalára, ni! Egyszáz pénzbe kerül egy csoda.
- Bácsi, nekem nincs semmilyen pénzem. Anyukám az apukám pénzéből mindig ennivalót vesz nekünk. Apukám szerint szegények vagyunk, ezért nincs pénzünk. 
- Ingyen nem tudok csodát adni, kicsi lányka. Az öcséd is biztos meggyógyul magától is. Most szépen menj haza.
- Bácsi, elhoztam a macimat. Nekem nincs másom, de a bácsinak adom a macimat a csodáért. Szeretném ha az öcsikém meggyógyulna és apukám szerint csak egy csodával tud meggyógyulni.
- Nem fogadom el kicsi lány. Pénz nélkül én nem adhatok neked csodát. Most pedig menj haza. 

A kicsi lány megszeppenve megfordult, magához ölelte a kicsi maciját és lassan elkezdett hazafelé sétálni. Az emberünk elgondolkodott az előbb hallottakon, s egy megvető pillantással búcsúzott a kereskedőtől, aki neki is széles mosollyal integetett. A kislány után indult, hogy beszélgethessen vele. Közelebbről látta, hogy a kislány valóban szegény családból jöhetett; a kabátkáján számtalan folt díszelgett, a cipőcskéje is nagyon kopottas volt. A kislány neki is elmesélte, hogy egy csodát szeretett volna venni a vásárban, mert a kis öccsét csak az mentheti meg az édesapja szerint. Emberünk végighallgatta, majd támadt egy ötlete. Megkérte a kislányt, hogy vezesse el őt a házukhoz, szeretné megnézni a nagybeteg kisfiút magának és szeretne beszélgetni a szüleivel, mégis milyen nagy betegsége lehet, hátha ő is tud egy csodát szerezni neki. A kislány így is tett, elindult hazafelé az emberrel. Ahogy áthaladtak a városon, a város külső részei felé haladva egyre kevésbé lehetett érezni a karácsonyi hangulatot. Olyan messze sétáltak a város szívétől, amely most a karácsonyi vásár volt, amilyen messze ő még egyszer sem járt, pedig egész eddigi életét ebben a városban töltötte. Egy nagyon szegény negyedbe érkeztek, ahol egy ablakban sem díszelgett semmilyen dísz, csak elvétve akadt egy-egy adventi koszorú az ajtókon. 
Megérkeztek egy szerény kis viskóhoz, amit a kislány otthonaként mutatott be. Az ember belépve megismerkedett a kislány szüleivel, és hosszasan elbeszélgetett velük a kisfiúról, aki a szomszéd szobában feküdt. Kiderült, hogy a fiúcskának agydaganata van, amit csak egy nagyon költséges operációval lehetne meggyógyítani. De a család még csak nem is álmodhatott erről, hisz ételre sem futotta nekik rendesen. Az apa keresete volt az egyetlen anyagi forrásuk, amiből épphogy nem vesztek éhen... Az ember, miután abbahagyta a szülőkkel folytatott beszélgetést a kislányhoz fordult, majd azt mondta neki; "A kisöcséd megkapja azt a bizonyos csodát karácsonyra".
Az ember ezután már pontosan tudta, hogy miért hajtotta ki őt a vásárba aznap a sors. Azért, hogy találkozzon a kislánnyal. Azért, hogy eljusson ehhez a családhoz, hogy segíteni tudjon rajtuk. Azért, hogy megtörténhessen egy csoda. Az ember ugyanis egy orvos volt, akit akkoriban az agysebészet úttörőjeként, a legnagyobb tudású szakemberként ismert a világ. A kisfiút ingyen meggyógyította, egy csodát adva ezzel a szegény családnak. Megmentette az életét, így lehetett nekik boldog karácsonyuk. 

Igaz történet alapján.

Lsucinius

Fecsegés

by december 15, 2016

Fecsegés




Csillanó platán soron,

Azon sétáltam én névtelen,
Tovatűnő régi korom,
Szép emléked sejlik szüntelen.
Pacsirtás dalú madarak,
Éneket hallok folyvást felőled,
Betonon kopogó jómadarak,
Fecsegnek fűnek-fának felőlem.

Luscinius

Ház a körúton

by december 14, 2016

Ház a körúton



Öreg ház áll a szép tavaszi körúton,

Száz zöld, öreg szemével hűen figyel,
Miként letörve lépkedek én a poros úton.
Napfény csillan koros tégla arcán,
Márvány bajsza nagy szájára szépen,
Helyesen vet hűvös árnyat alkalomadtán.
Ősz, barna cserép haja úriasan,
Régi kort idézve, mégis elegánsan,
Szép sorban ültet gerléket városiasan.
Ó igen, lakták már őt sokan ezelőtt,
Hűen szolgált, minden titkot megtartott,
Nemeseknek, s a köznek is lakként bejött.
Nem néznek ma már ódon személyére,
Sok korosan csillogó szemén keresztül,
Csalhatatlan jó lelkének legmélyére.


Luscinius

A mi otthonunk

by december 07, 2016

A mi otthonunk


A mi otthonunk, hol magunk vagyunk,
Szép, koros, százados kis kuckó,
Ott magunk éldegélünk, egymásnak elvagyunk,
El kell ismerjem, palotának sem utolsó.

Ablaka száz, meg száz, ajtaja még annyi,
Szoba, szoba hátán rakásban áll,
Szőnyeg, kárpit, festmények is megannyi,
Ennél szebbet a császár sem tudna képzelni.

Szolgák hada sereglik csengő szóra,
Asztalhoz fürjet, fácánt, s kappant,
Százados bort, kristály pezsgőt kóstolóra,
Ők hoznak nékünk, az asztal csak úgy roppant.

Roppant, megroskadt csemegék alatt,
Csodás vacsora íze száll, kerül,
Isteni étket elköltjük mi ketten, hold alant,
Majd a nagy teremben keringőt lejtünk.

Bálteremben száz muzsikus játszik,
Füstös homály fedi arcuk,
Karmesterük némán int, vezénylik,
Mit játszanak ők, nem értem daluk.

De mégis síron túlról jöttek ide zenélni,
Elmúlt korok nagyjai, ők bizony,
Eljátssza kedvencemet a szellemek együttese,
Lidércek ők, hangszerük régóta halott.

Mi mégis járunk dalukra, bizony,
Hisz oly átható, kéjes muzsika,
Derengő, füstös félhomályban,
A teremben élők csak mi vagyunk.

Néznek minket szolgák, falhoz állva,
Sosem látjuk őket, eltűnnek, mihelyst oda látunk,
Hogyan lejtünk mi e gyászos balladára,
Szellemek hada szolgál az ódon kastélyban nekünk.

Édesem, ne remegj, hisz nem bántanak ők,
Uruk vagyok, parancsomat lesik,
Rád egy újat sem emelnek, megtiltottam nekik,
Éljünk mégis boldogan, közös sírunkban itt.

A mi otthonunk, hol magunk vagyunk,
Szép, koros, százados kis kuckó,
Ott magunk éldegélünk, egymásnak elvagyunk,
El kell ismerjem, palotának sem utolsó.

Luscinius

Ez a szép kastély szívemben áll,
Elhordja majd úgy is a százados árny,
De te itt vagy nékem, vélem,
Élettel töltöd be az összes szobát.
Veled együtt nem is olyan kihalt,
S holtak se járják már,
Feléled újra ez a letűnt, elhalt,
Ódon korokban virágzó kúria.


Vörös korona

by november 30, 2016

Vörös korona


Égi vörös királylány volt,
Hosszú, s hullámos korona,
Színe szovjetek zászlaja volt.

Hosszú vér haj omlott le elé,
Elfedte arcát minden tincs,
Kicsi arca sejlett én elém.

Ékkő szeme május éjszakát,
Mint pacsirta füttyének dallama,
Barna gyémánt úgy idézte elém.

Mintha kis csalogány mást várt volna,
Ki dalolgatott égi éjben ablak alant,
Hallván zörejt, függönyt húzott hamar.

Hát égjen csak, te tündéri fatty',
Vörös hajad tüzes tengerében,
El erről a világról te abban hamvadj!


Luscinius

A versenyről, pár szóban, Nektek!

by november 19, 2016
A versenyről, pár szóban, Nektek!


Kedves emberek, lelkes nevezők, hűséges követők, örökös olvasók és egyszóval mindenki! 
Az AH magazin művészsarok rovatának felelős szerkesztőjeként szeretnék Nektek a versenyről tudósítani. Jómagam nagy örömmel vettem részt a verseny lírai moduljában, mint moderátor és zsűri elnök. 
A magazin életében hatalmas mérföldkő egy ilyen kezdeményezés, mely a feltörekvésre vágyó, pályakezdő, friss irodalmároknak szeretne lehetőséget biztosítani a nyilvános megjelenésre, készségeik fejlesztésére. Tartottunk már a közelmúltban egy "blogversenyt" ugyan, de mégis ez az első, kifejezetten a líra és a próza műfajokra fókuszáló, a kreatív írásokra összpontosító megmérettetésünk. A blogversenyre számos jelentkezőnk volt, örömmel konstatáltuk, hogy a jelentkezők száma jelen esetben sem csappant. A versenyre nagyon színes mezőny érkezett, megannyi műfajból-, és stílusból; szinte minden tudásszínvonal képviseltette magát egy-egy pályaművel. A kezdeményezés szellemiségében igyekeztünk kiválasztani a legkiemelkedőbb színvonalú műveket, ami meglehetősen nehéz feladat volt, hiszen ha magunkba fordulunk, egyikünk sem képes egyszerűen EGY árnyalatot kiválasztani a szivárvány elkápráztató színforgatagából.

Mégis úgy gondolom, hogy a Líra kategória jelenlegi mezőnyben kiemelkedő színfoltként jelent meg három pályamű, amelyek szerzői képesek voltak olyan művet alkotni, amivel kitűntek a színforgatagból. A három színfoltunk; a három dobogósunk pedig: 

Kálmár Mariann, aki az "Egy rossz álom" című művével elnyerte a Harmadik helyezést

Katona Vivien, aki a "Háborús Halál" című művével elnyerte a Második helyezést

És végül, de nem utolsó sorban Dylan D. Tides, aki a "Jacques (A titokban írt ballada)" című művével elnyerte az Első helyezést

Ők hárman lettek azok, akik a könyvjutalom mellett a magazinban történő megjelenés lehetőségét vihetik haza –átvitt értelemben-, a magazin szerkesztőinek (és jómagamnak) elismerésével együtt. Hamarosan felvesszük velük a kapcsolatot. A többi jelentkezőt sem fogjuk szem elől téveszteni, de erről majd később fogunk részleteket közölni. 
Szeretném megköszönni mindenkinek, akik részt vettek a versenyünkön! Biztosíthatlak titeket, nem ez volt az utolsó... 

Legyen kellemes napotok!
Luscinius

Barack

by november 02, 2016

Barack



Leesett a fáról egy barack.
Követte még pár darab,
Mind szépen, egyre hullottak.
Nincs két egyforma, de mégis,
Mindegyik ugyanolyan,
Csak tudnám, vajon miért olyan szép,
Miért olyan lédús ez a barack forgatag.
Van nékem pár kedvencem,
Szépek, hamvasak,
Lédúsnak nem mondanám,
De csontosnak sem igazán.
Ízleld csak meg, hidd, hogy igaz,
Tán megérted te is bájuk,
S élveznéd, de szenvednéd is, igaz.
Fogjad pengéd pajtás, ne álldogálj ott,
Hasíts bele párba, úgy igazán,
Rájössz majd, hogyan ontják bájuk.

Luscinius

Komisszár bácsi

by október 05, 2016
Komisszár bácsi



Komisszár bácsi ült elém a metrón,
Sapkáján réz csillag kopott helye látszott.
Nézelődött sokat megélt kék szemével,
Értetlenül nézett szelíd tekintetével.
Tisztes arcán korok ránca sejlik,
Szája szélében elmúlt öröm rejlik.
Sötét bőrkabátján idős foltok tűnnek ki,
Ökle élén hegek szép sora rémlik.
Unokája ült sokszor hajlott térdén,
Mosolygott a kedves nagypapája víg kedvén.
Jámbor s szelíd bácsi kedves arca,
Elcsitult régi korú kényszer haragja.

Luscinius

Szösszenet az írásról

by szeptember 28, 2016

Szösszenet az írásról


Mikor néha kedvem szottyan,
Tollat, papírt ragadok,
S ha ötletem is kottyan,
Írok, s nevetve papírra vetek.
Egy-két szót, foszlányt,
S mondatot is néha napján,
Barokkos körmondatban,
Rokokó rébuszban.
Tollam hegye versenyt serceg,
Ötletekkel fut körversenyt,
Nem futópályán, nem is épületben,
Két kék vonal közt a füzetemben.
Szavak szintjén szépen szól,
Morfémának azért nem mondható,
Fonémának talán jó lenne,
De nem ebben a világban, kérem.
Hisz nem vagyunk mi állatok,
Nyelvtanárok sem, hogy úgy mondjam,
Írjunk hát egyszerűen,
Hasonló stílusban.
De mit kertelek én,
Nem cifrázok sokat, igaz,
De elmondom most mindazt,
Mi tollam nyelén kattan.
Ez egy kis szösszenet itt a füzetben,
Hasonlóhoz volt nekem kedvem,
Olvasd hát vígan, s kacagj fel hangosan,
Hisz írás szavának nagy hatalma van.
Táncra perdít holtat s élőt,
Nevetteti a búskomort,
Sírva fakaszt minden bohócot.
Néha napján engem is,
Téged is megríkat,
S kacag rajtunk hasra csapva,
Minket halandókat,
Pár mondat, hogy becsaphat.

Luscinius

Bolond ének

by szeptember 25, 2016

Bolond ének


Elmondjam, vagy énekeljem?
Eldúdoljam ezt a dalszöveget?
Boldog vagyok. Elmondhatom neked?
Bolond vagyok, mert így vagy.
Elmondhatom kis szívednek?
Nem lennél boldog, ha tudnád,
Hogy veled lennék bolond.
Nem lennél bolond mellettem,
Mert te boldog vagy mellette.
Nem lennél boldog velem,
mert mellette lennél bolond.
Elmondjam, vagy énekeljem?
Boldog lennék, de te nem lennél boldog.
Nem mondom el. Csendbe szállok.
Elmondom a sötétnek,
Bolond vagyok.



Luscinius

Őszi csók ígérete

by szeptember 21, 2016

Őszi csók ígérete

A szép őszi csók ígérete,
Mely elnyújtja a magányos telet,
S várakoztatja enyhe nyaram,
Tavasz színében jön el veled.

Kéken sejlik türkiz gyémánt,
Mint százados feneketlen tó,
Szélén lágyan lengő fekete nád,
Szemed szép ragyogásában látható.



Éji holdfény platán árnyat tükröz,
Sétányon kései szél táncoltatja meg,
Platán árnyak járják, mint a tücskök,
Sötét táncunk napfény csillogásával leng.

Luscinius

Natasához

by szeptember 14, 2016

Natasához

A. Sz. Puskin nyomán


Már elsápadt a bíbor nyár, ahogy
Áldott, ragyogó napok haldokolnak;
Sírdogáló köd terjeng a völgyben, úgy;
Ahogy az alvó éjszaka is szürkére vált.
A kopár kukoricás is aranyát vesztette;
Épp úgy az élénk patak, hidegen fut már;
A göndör erdők is szürkék, megőszültek,
Miként a mennyek is besötétedtek már.
Hová vándoroltál, kedves Natasa?
Elrepültél, hogy ne láthassalak újra?
Ha nem többre, de legalább röpke órára,
Egymás szívével a pillanatot megosztanánk?
Talán a hullámos kis tó partján andalogva,
Illatos hársak alatt remegőn megbújnánk;
Bár későre fordult már a nyári évszak.
És nem is találkozhatott a szívem veled.
Már közel a tél hűvös sóhaja, amitől
A mező széli liget oly keményre fagy;
Ott magányos viskó ablakában gyertya ég,
Reményteli kis fényét alig-alig érzem;
Téged, szerelmem még úgy se látlak - őrjöngök.
Mint szűkös kalickába zárt pinty, az éltet;
Hogy otthonom magányában, kábultan,
Felidézhetem majd emlékedet, Natasa.
Luscinius

Szimpla Minimalizmus

by július 27, 2016
Szimpla Minimalista


Szerettem én, amikor néhanapján

                                  Időm is engedte nekem, hogy

                                                 Másra sem gondolva a vonalas

                                                                Papír felett, tollam tintás hegyét

                                                                               Lepihentetve karcolhattam szavakat,

                                                                                              A sokat látott sárgás-kék füzetembe.

                                                                                                            Mindig megmosolyogtam, amikor

                                                                                              Ismert rímes szavas esetekben

                                                                               Nevemet feledve kacagtam fel

                                                                Innen, székem karfái közül szépen;

                                                 Megpihenve a papírra firkantott

                                  Alattomos fájdalmak okozta

Látványos kínkeserves örömkönnyek

                                  Igenis ismert édesen sós ízének

                                                 Zamatán hümmögően gondolkodó

                                                                Mélázásának pihentető szép fáradalmait.

                                                                               Utólag is ennyit szóltam mindig hozzá,

                                                                                           Szerettem szavakat sokat látott füzetbe vetni.

Luscinius

Üzenet az Elmúlóhoz

by július 21, 2016
Üzenet az Elmúlóhoz


Úgy tekintek rád,
Mint alkonyból születő képre,
Mint felhőben égő vadvirágra.
A vihar utáni csönd hozta megnyugvásra,
Melyben a friss harmatos fű Illatos,
Ami elringat, véglegesen.

Most úgy tekintek rád,
Mintha nem fájna a szél,
Ami elfújja a rózsaszirmokat,
Kövérke esőcsepp éltette,
Harmatos, nyílandó bimbóra,
Mely az idővel meghasad,
S majd kitárja szépét
Az álmos világnak.

És nem utoljára,
Úgy látlak téged,
Mint reszkető bimbót a világon,
Mint a felhők könnyei verte virágot,
Mit bánatuk megáldott.
Egy virág, ami újjászületik,
A viharból, ami hamarosan,
Elmúlik.

Luscinius


Válasz Dorothy Large Az elmúlótól c. versére

Páris'

by július 18, 2016
Páris'


Párisban még őszi harmatra nyílnak
álmos, zöld garzon ablakok,
Aranyos leveles réteg fedi pocsolyás
macskakövek hézagait a Champs Elysées-n.

Titokzatos mimus mutogatott középen,
A sétányon felfordított gyümölcsös rekeszen,
Némán mesélt elmúlt nyári éjszakán
Ahogy most is, ősznek öreg derekán.

Piaf pedig még fehér télről dalolt,
Ott a kis tetőtéri garzon ablakában
Levegőzni kitett illatozó virágok közt,
A recsegős Phenix rádiómból hallottam.

Kacér szellő sodorja a hajnalban, frissen
nyomott újságok émelyítő tinta illatát,
Apró kávéházban Párisiak olvassák belőlük,
Kit vittek tegnap este a Conciergerie-be.

Párisban haldoklik már a nyár szépe,
Levélhullást szül macskaköves sírján,
Gyönyörű, álmos város képét festi
A megérintett mázoló egy ház falán.

Kocsi zörejt már csak tompa szellő hord
A megkopott kis Montmartre felől hajnalban,
Még tavasszal szépen nyerítettek rám
Azok a szép Ardenni igavonó délceg lovak.

Ez az én Párisom, vagy amilyennek hagyta
Az a kis nagykópé' hazafi Napóleon,
Elmúlást hajtó drága arany ősz fényében
Vígan fürdő Lutetia az én otthonom.

Szerelmes könnyek tengere mossa
Szélének festői partját változatlanul,
Drága Párisom az ősz vásznán festi meg
Ahogy ő nyár derekán is fluctuat nec mergitur.

Luscinius

Valahol egy csöndes, kelet-európai országban.

by július 11, 2016
Épp egy vonaton ülök, ami az egykori szovjetunió déli csücske felé száguld. Nevezetesen, ahogy régen is mesélte Szása bácsi, a szovjet népköztársaság tisztes kihelyezett harmadik fővárosába, melynek szépségével csak jó hírnevének hiánya tudna vetekedni. Épp az öreghez indulok látogatóba, a város szélén él. Azaz, hogy nem. A város széli temetőben nem él. Meghalt már pár éve, egy háborúban vesztette el sokat látott kozák szemeit, a fejével együtt. Az öreggel sokat beszélgettem még régen, most is az lebeg a fejem előtt, amikor azt mesélte, mennyire várja már a telet... De mindegy is. Erről az időszakról született egy kisregényem, amelynek első részletét hoztam el ma nektek. A közel jövőben, ha ti is szeretnétek, tovább mesélhetem ezt a történetet. 
Fogadjátok szeretettel!

Egy asztalon, valahol egy csöndes, kelet-európai országban. 1. rész.


Minden egyre világosabb. A nap kopasz platán ágakon átszökve süt be az ablakon. Az ablakkeretre kék, zöld virágok vannak festve. Épp ilyen zöld volt még a tavasz pár éve. Az ég sohasem volt ilyen kék… Minden szürke volt odakint ezen a reggelen. Két kis valami figyeli az asztalról, ahogy egy új hajszál hasadék jelenik meg az ablak száz éves mázán. Megszólal az egyik, kicsit unottan:
- Szép. Ezen a héten ez a negyedik… Haladunk a korral. Egy hónapja ilyenkor még csak egy új 
repedés volt a festékben. De legalább csönd van. Végre elcsendesedett minden.
Ahogy elhallgat, a másik valami ráförmed:
- Köszönöm, hogy kimondtad a nyilvánvalót… Egész este erre vártam. De tényleg… Ha már aludni nem tudtam a nagy zaj miatt.

Az előző rá se hederített, nézte tovább a festett, öreg ablakot. Azon túl már látni lehetett; a templomtorony óráján a nagymutató megmozdult. A madarak kirepültek a torony repedésein, elbúgta bánatos ébresztőjét a rézharang. Reggel volt, hat óra.
Az ablaküveg pár töredéke még tartotta magát eredeti helyéhez, nem úgy, mint sok száz másik darabja, szétszórva hevertek a párkány alatt, a parkettán. Az asztalon is volt pár szilánk, az egyik épp ott hevert a kis valamik mellett. Az egyik oda is ment hozzá, nézte, ahogy megcsillan rajta a nap fénye. Megszólalt:
- Gyere ide, ne nézd már azt a csúnya festéket! –az előző félig odafordulva látja, ahogy a másik éppen megemeli a szilánkot és a kávésdobozhoz támasztja - Inkább nézd… Ez tegnap majdnem eltalált. Na de, ha felemelem, és ide döntöm, akkor átvilágít rajta a nap!  
- Csodálatos… –válaszolt kissé kedvetlenül az előző - És mit akarsz kezdeni vele? –a másik pár pillanatig csak szótlanul bámulta a kis üvegszilánkot, majd csüggedten ennyit mondott-
- Nem tudom. Talán, talán, ha megmozgatnánk… Vagy egy másik oldalát fordítanánk az ablak felé...

Az előző egy darabig figyelte, ahogy a másik ide-oda taszigálja a kis szilánkot, majd megelégelte és visszafordult, hogy tovább nézhesse az ablakot. A ház előtt álló platán megmozdult, ahogy a lágy, reggeli szellő finoman átszaladt az ágai között. A szellő befújt a zárt ablakon, mire a kis valamik szinte egyszerre rezzentek össze. Megszólalt az egyik:
- Jaj, ne! Ez nagyon rossz. Büdös. Mi ez a szag? –a másik elgondolkodva ezt mondta-

- Ez füst…  Füst szaga van, de olyan más… Ilyen füstöt még nem éreztem. Nem fa, nem dohány… Kezdi facsarni az orromat.

---Vége az első résznek---

Ha elnyerte tetszéseteket, kérdésetek támadt, avagy gondolataitokat szeretnétek megosztani; úgy várom leveleiteket.

Luscinius

Egy bűnös éjszaka

by június 29, 2016
     A Spanyol riviérán üllök egy füstös lokálban. Az asztal sokat megélt pohárnyomai, a csapszéknél üldögélő bérletes törzsvendégek, a lenge ruhában sürgő szép arcú pincérnők és a leharcolt hangládákból recsegő 80'-as rock slágerek eszembe juttattak egy történetet. A lokál ajtaján kinézve egy motelt lehet látni, ami tökéletes színül szolgálhatna ennek a kis, régi mesének. Tizenéves neon felirat hírdeti; van szabad szobájuk. Repedezett fa ajtók, lefüggönyzött ablakok, koszos szürke, golyó koptatta falak és az előtte, a betonból kinövő gaz növények megukhoz vonzák a tekintetet... Talán évek óta nem jártak ott emberek.
     De mindegy is, inkább jöjjön ez a rövid történet, amit egyben bemutatkozásomnak is szánok.  Fogadjátok szeretettel.


     Hajnali fél kettő volt már, a kopottas falióra szerint. Az ágy melletti éjjeli szekrényen lévő törött , kristály hamutartóban elhalóan parázsló szivarvég émelyítő füstje lengte körül az ágyon meztelenül fekvő lányt. Az ablakon beszűrődő sárgafényű városi utcalámpa sejtelmes derengése tisztán körberajzolta szép testét, az ablak reluxáin csíkozódó sugarak hajába új hullámokat költöttek. A szoba nem volt nagy, mégis képes volt ez az egy, kiöregedett lámpás mind az ágyat, mind a szemközti falon figyelő tükröt és az előtte álló, éppen ingje legfelsőbb gombját igazító férfit jól kivehetően megvilágítani. A nő a rozzant éjjeli szekrény felé nyúlt, hogy egy zsebkendőt keressen. Egyszerűen le akarta tisztítani szép, formás, kerek hasáról a füstös szoba fényét visszaverő sperma-csíkokat. A férfi közben rezzenéstelen tekintettel figyelte a nőt a tükörben, minden mozdulatát végigkövette tengerkék szemével. Az egész nem tartott talán egy percig; a szép lány látszólag nagy gyakorlattal pucolta le magát. A koszos zsebkendőt egy mozdulattal a hamutálba dobta, az épp kihunyni készülő parázsszemre, ami új életre születve lángolt fel tiszavirág módra egy bűnös éjszaka nyomain.  Ahogy felcsapott a kis láng, egy pillanatra világosabb lett az egész szoba, kirajzolta a szétdobált ruhák sziluettjeit. A kilincsre egy szép, skarlát díszzsebkendős sportzakó volt felakasztva, talán ez volt az egyetlen, rendezetten „letett” ruha a szobában.  A férfi megfordult, egyenesen az ágyon fekvő lány szemébe nézett, aki a lángoló zsebkendő-fény kihalásának pillanatában egy különös csillogást vélt felfedezni a tekintetében. A férfi lassan, ámde megfontoltan sétált oda a lányhoz.
Egy elfulladó, rövid sikoly hatolt át a füstön. Csönd lett.

Luscinius
Üzemeltető: Blogger.