A gimnáziumi irodalom órákon sok kötelező költőt és írót az orrunk alá nyomnak, de a legtöbben mégsem találjuk meg a nekünk valót. Ez azért van, mert talán a legjobbakat meg sem említik. Így van ez Jules Vernével és a méltán híres Edgar Allan Poe-val. Pedig korunk fiatalsága éppen újra felfedezi a klasszikus irodalom néhány rétegét. (Bizonyítja a Helikon zsebkönyvek megjelenése és Poe novellásköteteinek újra kiadása.)

Ő volt az első, aki szimplán írásból akart megélni, életében ezért sohasem dúskált a pénzben. Ismerve családi hátterét és a megpróbáltatásokkal teli életét, nem csoda, hogy a stílua a gótikus irodalom, illetve a sötét romantika felé hajlik. 

Karrierjét versekkel kezdte, majd ezek sikertelensége után kezdett bele a prózába. Saját korában, a 19. század első felében mégsem volt elismert. Több újság között csapongott, s így híresült el kritikusként. Kritikai írásait országszerte kedvelték csípős stílusa miatt. 

Poe talán a horrortörténeteiről a legismertebb, amikben gyakori témák a halál, a bomlás és a gyász. Nem gyenge idegzetű olvasóknak való, az biztos. Ám amit talán már kevesebben tudnak az az, hogy Poe volt a megteremtője a krimi történeteknek és a sci-fi akkor még új műfajában is alkotott. Bizony, ha nem lett volna Poe, talán Sherlock karaktere sosem születik meg igazán. Ebben a műfajban érdemes tőle elolvasni a Morg utcai kettő gyilkosságot. Ám ha gyilkosság nélküli nyomozásra vágynátok, ott Az aranybogár. Lélektani útvesztőkhöz, akkor tudom ajánlani Az áruló szívet. Versei közül pedig a leghíresebbet A hollót. 

Poe korában megnemértett életet élt, de napjainkban már egyre nagyobb népszerűségnek örvend. Felkapták, mint írót. Rejtélyes haláláról film is készült A holló címen, ami részben fantázia történet, részben az igazságot is tartalmazza. 

Poe karaktere a Bongou Stray Dogs című animében is feltűnik, olyanok társaságában, mint Agatha Christie. 

Az Epic Rap Battles of History egyik videójában is fő szerepet kap. Ezt a videót itt tudjátok megnézni. 

Ha bor, barát és tréfa hív,
S a víg órán kacaj fakad,
Felejtésért hiába vív
Szivem, tudván hatalmadat -
    Vágyón eped teérted. 

De meg ne foszd, Octavia,
A kín írjától szívemet:
Remél s fáj - kell dobbannia
    És meghasad teérted.

Nektek melyik a kedvenc Poe írásotok?

Ji Woo lihegett, arcát csak a neonfények egybeolvadó sávja világította meg, amikor a bárszék megremegett a hirtelen rázuhanó súly miatt. 

Az éjszakai sötétséget visszaszorították a világító cégérek, a bár belseje vészfényként ragyogott. Baljóslatú hangulatot kölcsönzött a sötétben megbúvó kábelrengetegeknek, ám Woo már túl volt a napja nehéz részén. Ahogy mondani szokták, munka után jár a pihenés. Ez a bár volt Woo kedvenc helye a lazításra. 

- Dihidrogén monoxidot! – kiáltotta, ahogy felcsapta a pultra fegyverét. A túloldalon álló fickó kifejezéstelen arca meg sem rezdült a különös hölgyemény láttán. Törzsvendégnek számított ebben a modern putriban, ezért amikor elé tolta a vibráló poharat, csak jelentőségteljesen megvakarta az arcát.

- Nehéz este? 

Félelemmel vegyes izgatottsággal robogott be az udvarra, majd az ajtóhoz rohant. A kezei remegtek, percekig bajlódott azzal, hogy a kulcsot zárba helyezze, de végül sikerült kinyitnia az ajtót. Sietve a sarokba hajította a táskáját és a cipőit, majd a szobájába kocogott. Türelmetlenül dobolt az ujjaival az íróasztalán, majd mikor a gép bekapcsolt, gyorsan begépelte a jelszót. Google Chrome, Youtube, WordPad. Rákattintott az első videóra, amit meglátott, és pötyögni kezdett. A hófehér felületet pillanatok alatt ellepték a szavak; némelyiket elgépelte, a másikat nem úgy kellett írni a helyesírási szabályzat szerint, de őt ez cseppet sem érdekelte. Majd később kijavítja. Minden gondolatát, minden ötletét le akarta írni. A buszon jutott eszébe néhány sor, ő pedig habozás nélkül megragadta, és egészen hazáig a markában szorongatta, nehogy elvesszen. Az a kevés mondatfoszlány most már a gépén volt, és egyre csak terjeszkedett. Nem tudta, mi lesz belőle. Talán novella, de az is lehet, hogy egy jó hosszú regénnyé, sőt, könyvsorozattá növi ki magát. Nem nagyon törődött irományának sorsával. Hogy mi lesz vele, azt maga a mű dönti el. Az ő dolga annyi, hogy leírja, és elküldje a pályázaton megadott e-mail címre. Nem tehet mást. Így tehát csak gépelt. Kliséket, soha nem hallott neveket, nemlétező helyeket. Az egész kezdetleges volt. Sehol egy bekezdés, a sorok összefolytak, és hála az automatikus helyesírásjavítónak, ezek közül nem egy úszott piros hullámokban.

A zenék észrevétlenül váltották egymást;először rock, majd indie, végül valami örök klasszikus. Zongorák, hegedűk, gitárok. Fogalma sem volt, mennyi ideje ülhet a gép előtt. Lehet, hogy alig fél órája, de az is megeshet, hogy lassan már besötétedik. A percek múlásával néha elnyomott egy ásítást, megropogtatta az ujjait, nyújtózkodott, de tekintete egy pillanatra sem szakadt el a képernyőről. Igaz, egy idő után a szeme égett, éhes volt, és a torka is kezdett kiszáradni, de nem volt mersze elszakadni a géptől. Félt, hogy ha kimegy, és tölt magának egy bögre tejet, vagy esetleg leül vacsorázni, akkor a hirtelen löket, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnik, ő pedig ott fog állni a szoba közepén, ihlet nélkül. A gondolat megrémisztette, tovább gépelt. Nem vette a fáradtságot arra, hogy leengedje a redőnyt, rokonainak köszönései, később aggodalmas megjegyzései el se jutottak hozzá, és nem csak a fején lévő füles miatt.

A történet kész volt, már csak meg kellett formázni, ki kellett csinosítani. Kapkodva rákeresett a pályázat formai megkötéseire. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját. Karakterszám, pipa. Betűméret, pipa. Betűtípus: Times New Roman. Sorköz, 1.25. Oldalszám a felső határt súrolja. Gond egy szál se. Illetve, de. Elszörnyedve nézett a teleírt szövegszerkesztőre, majd újabb ablakokat nyitott meg a böngészőn. Szinoníma Szótár, Értelmező Kéziszótár PDF változata, Magyar Nyelvtan és HELYESÍRÁS. Morogva félresöpört egy rakoncátlan tincset az arcából, miközben a dokumentum tetejére görgetett.

Még több óra telt el, a kurzor mindig máshol villogott. Törölt, cserélt, bénázott, visszavont, vágott. Halvány mosollyal az arcán tapasztalta, hogy műve kezd „emberi“ alakot felvenni. Enterek szaporodtak, bekezdések keletkeztek, és a végére jól láthatóvá vált az alap hármas, ami minden történetbe kell: bevezetés, tárgyalás, befejezés.

Talán már éjfél is elmúlhatott, mikor elégedetten hátradőlt a székén. A háta fájt az időtlen idők óta való előregörnyedéstől, a lába zsibbadt, a feje zúgott, szája kicserepesedett. De megérte. Elöntötte a nyugalom. Kész volt. Cím, alcím, új világ, lezárás. Végzett vele. Most már tényleg. Nem kellett többet javítania, idegeskednie. Megszületett. Rákattintott az „Új levél írása“ ikonra, és bepötyögte a pár hete sietve lefirkantott címet. Rövid, kényszeredett, ám lényegre térő üzenetet írt a dokumentum mellé a kis dobozocskába, és mielőtt még meggondolhatta volna magát, vagy kételkedett volna, megnyomta a „Küldés“ gombot. A levél elment, már csak várnia kellett a lehetőleg kedvező válaszra.

Hetek teltek el. A határidő lejárt, de hiába frissítette újra és újra az e-mailjét, nem jött új üzenet. Az elején félt, majd izgatott volt, végül már csak létezett. Nem várt, nem reménykedett. Nem érzett semmit - legalábbis ezt mutatta a külvilág felé. Ő megpróbálta, nem sikerült, ennyi. Legbelül azonban inkább üresnek érezte magát. Elküldte a gyermekét, aki talán belefulladt az első útjába kerülő folyóba, de lehet, hogy csak eltévedt az irodalom hatalmas világában. Egy új szakasz zárult le mögötte. Rövid, gyors, velős szakasz, amit még kiélvezni sem volt ideje. Észrevétlenül ért véget, és mire észbe kapott, már csak ült az asztalánál, és bámulta a monitort, azon tűnődve, mit tegyen most. Emlékezett, ugyanez volt a helyzet némelyik könyvével is, amiket a könyvtárból hozott ki. Beszippantották, fogságba ejtették, majd, mikor már épp megszokta volna a világot, amibe belecsöppent, a könyv véget ért, ő pedig megint visszatért a keserű, kegyetlen valóságba.

Már elfeledkezett róla. Azóta ezer értesítése érkezett. Spamek, kevésbé fontos levelek, melyek maguk alá temették az ő rég elküldött üzenetét. Nem telt el sok idő a pályázat vége óta, talán egy hónap, neki mégis inkább egy évtizednek tűnt. Néha, amikor nem tudott mit kezdeni magával, fejében visszapörgette magában, hogy is kezdődött el ez az egész.

„ Az irodalom tanárnő, aki egyben az osztályfőnökük is volt, egy újabb versenyfelhívással érkezett az egyik órára. Rajta kívül senki sem figyelt rá, társait jó ideje nem érdekelték az ilyesmik. Kivéve, ha potyaötöst, esetleg dicséretet kaptak érte. Akkor bezzeg egymást eltaposva tolongtak, csak, hogy jelentkezhessenek. Most viszont csak unottan ültek a padokban, és vagy sugdolóztak, vagy a füzetük hátuljába rajzolgattak. Az oktató egy linket körmölt fel a táblára. Bár, látva félig alvó állapotban lévő tanítványait, legszívesebben ennyivel lerendezte volna, az Ő csillogó, érdeklődő, és felettébb lelkes tekintete miatt elmondta, amit az értekezleten lefirkantott a noteszébe, mondván, ez fontos lehet. Kevés ilyen részlet volt; nyeremények, időpontok, és külön az ő rajongása miatt a zsűri tagjait is elmondta. Persze csak azért, mert a tanárnő megismerkedésük óta jól tudta, ki az ő kedvenc írója. Figyelmesen jegyzetelt, majd az egészet kiemelte, és még egy nagy felkiáltójelet is odabiggyesztett a margóra. Az utolsó óra végét jelző csengő után egyből a közeli parkba ment, és az első padra lehuppanva előhalászta a táskájából a külön erre a célra vett írós füzetét, és fellapozta. Új oldalt kezdett, és felírta a jeligét, majd várakozva a lap szélét kezdte rajzolgatni. Háromnegyed óra múlva lemondóan sóhajtott, a füzetet és a ceruzát a táskájába süllyesztette, és elindult a buszra. Nem baj. Rengeteg ideje van még. A tökéletes ötletre pedig csak várni kell, előbb vagy utóbb úgyis betoppan.“

Emlékezett, ezután napi szokássá vált kiülni a parkba, és várni az ihletet, mely aztán valahogy mindig elkerülte. És amikor már épp feladta volna, a gondolat befészkelte magát a fejébe, és a gépig követte, sőt, még azután.

Nem sokkal, talán másfél hónappal a határidő lejárta után megkapta a levelet a pályázat zsűrijétől. Véletlenül még félre is kattintott, annyira megilletődött. Csak úgy falta a betűket. A kedvenc írója küldte.

„ Tisztelt Balogh!

Könnyeivel küzködve rohant az anyjához, és remegő kézzel mutatta meg neki a levelet. Anyja elérzékenyülten szipogott, és vígasztalóan ölelte át. Nem értette. Ő csak az elutasítást látta, a kudarcot, nem látta az elismerést. Ő pedig tudta, hogy nem is fogja. Csak egy író tudhatja, mekkora hatalmuk volt azoknak a szavaknak, amelyeket az írónő neki intézett.

Később kinyomtatta az üzenetet, és a falára ragasztotta. A történet a „Fontos dolgok“ dokumentumába került. Nézegette, alakítgatta, hogy egy nap újra elküldhesse. Törődött vele, nevelte éveken át. Néha, amikor olyan időszakokat élt, elfeledkezett róla, de aztán mindig elővette. Mindig vele volt; egy röpke gondolat, egy emlékkép, vagy egy ötlet képében, de mindig ott volt a fejében.

Teltek az évek. Egyetemista lett, érdeklődési köre, zenei ízlése, még őmaga is megváltozott. Barátja lett, újabb álmokat kezdett dédelgetni, kevesebb ideje volt, és hirtelen több dolga akadt, felnőtt. Csak egyvalami maradt meg abból a régi időből, mikor még nyugodtan kiülhetett a parkba gondolkozni. Az a másik világ az elektronikus fiókjában, melyet novellaként küldött be, majd regényként rakta el időről időre. Nem tudta, mi lesz a történet vége. A semmivé lesz, és nyugdíjasként már emlékezni sem fog rá, vagy kilép a nagyvilágba, elszabadul, ő pedig csak nézi, és nem tesz semmit. Néha félt. Hogy gyermekét kigúnyolják, eltaszítják, őt pedig rossz anyának könyvelik el. Hogy az utóbbinak lesz igazságalapja, és elfelejti a porontyát, nem fog törődni vele, magára hagyja. Hogy a dokumentum, melyet azóta képekkel, fejezetcímekkel és alcímekkel, sőt, előszóval és utószóval is diszített, ott fog porosodni a mappája mélyén, egyedül, magányosan, míg a gépet újra nem kell telepíteni, és el nem veszik az egész.

Számtalan pályázat ütötte fel a fejét azóta, jöttek-mentek az elismerések, az apróbb díjak és jelentéktelenebbnél jelentéktelenebb irományok, ám egyik verseny sem volt elég ahhoz, hogy ismét útjára engedje könyvét. A fantáziavilág jövője mindig homályba borult.

Évtizedek voltak már mögötte, mikor megelégelte a helyzetét. Ismét a monitor elé ült,  ismét órákon át pötyögött és kattintgatott, ám most másért. Címeket, számokat körmölt le kis noteszébe, kiadók serege sorakozott az e-mailjei között. Elutasították, várakoztatták. Volt, amelyik meg akarta változtatni a könyvet, volt, amelyik reményt adott neki, aztán a földbe tiporta. Nem adta fel, egymás után járta a városokat, és egy idő után kisebb lista alakult ki a fejében arról, mit kell mondania, mit fogadjon el a másik fél. Amint az egyik pont megbukott, elhagyta az aktuális helyet. Nem köntörfalazott, nem bizonytalanodott el. Tudta, mit akar, és mit nem. Mit érdemel meg a gyermeke és mit nem.

Félév. Ennyi idő kellett, hogy észrevegyék, felfedezzék. Új épületbe ment be, ám ezúttal tudta, mi lesz a vége. Felsorolta követeléseit, átadta a kéziratot - a saját magának készített másolatot a táskájában hagyta - a kiadó fejese pedig figyelmesen hallgatta. Néha megértően bólogatott, eltűnődött, de egyszer sem ráncolta a homlokát vagy vonta össze a szemöldökét. Nem értetlenkedett, nem szakította félbe. Elolvasta a történetet, majd a titkárnőjének adta, aki szintén belemélyedt. Falták a betűket, elvesztek a sorokban, percekig nézegették az illusztrációkat és a borítótervet. Nem volt kétely, őrlődés, döntésképtelenség. Nyert ügye volt, ezt mind tudták.

A könyvet kiadták, utángyártásokat kértek, folytatás és újabb történeteket kértek. Hónapokig az eladási- és egyéb listák első helyén trónolt.

Aztán eljött a dedikálás napja. Kígyózott a sor, a bolt megtelt emberekkel, akik Miatta jöttek. Tollat ragadott, megigazította piroskeretes szemüvegét. A keze görcsölt, a szeme csípett, a lába zsibbadt, de ezt egyáltalán nem bánta.

Az utolsó olvasó állt meg előtte. Nem nézett rá rögtön, hanem fellapozta a könyvet. Felemelte a fejét, hogy megkérdezze, kinek dedikálja, de torkán akadt a szó. Ő állt előtte. Frizuráját már ősz hajszálak alkották, alacsonyabb lett, vastag, feketekeretes szemüvege lett és járóbotja. Összemosolyogtak, és mielőtt az írónő megszólalhatott volna, leírta az első oldalra a saját üzenetét. Kicsit hosszú lett, ömlengős, és talán túlzott is a pillanat hevében, de nem bánta. Ha akart volna, sem tudott volna mást írni, a szívéből jöttek a sorok. Visszaadta a példányt, és látván az asszony meghatódott, döbbent, boldog arcát, örült, hogy ezt írta.

„ Kovács Alíznak,

2015.05.05. 6óra 30 perc
Budapest, VIII. ker., Józsefváros, Szigony u. 36.
Impozáns, kissé ütött-kopott kovácsoltvas kapu, mögötte még impozánsabb és ha lehet még ütötebb- kopottabb épület. Hatalmas bejárati ajtó (natúr fa), kb. félméternyire tőle a következő, amely már fehér olajjal van mázolva. Jobbra a "portásfülke", ahol 24 órás szolgálatban a mindig udvarias és segítőkész, néha cinkosan mosolygó portások teljesítik feladatukat. Balra, az alagsorba vezető lépcső, ahol a "Labor" is található, már kétszer jártam ott, mindkét alkalommal egy végtelenül kedves labor asszisztensnővel találkozhattam, még vérvételi harangot is kunyeráltam tőle. Velünk szemben pedig hatalmas márvány lépcső. de nem akármilyen ám. Vörösmárvány, ütött-kopott, töredezett, de akkor is vörösmárvány.
Pontosan 15 lépcsőfok.
A lépcsőt jobb oldalon a falra szerelt sárgaréz kapaszkodó kíséri fel a földszintre, melynek padlóját a méh lép mintázatú vörös járólap képezi. Szemben az ósdi teherlift, fölötte az időtlen, hatalmas óra, mely irgalmatlanul mutatja a pontos időt.
Jobbra az Ambulancia, balra az Audiológia, no meg az Igazgatói iroda, ahol a Tárgyaló teremben keddenként ülésezik az Onko –Team. Már megkaptam a papírjaimat az Ambulancián, a labor is megvolt, azt mondták, menjek fel a 2. emeletre, ott fognak elhelyezni. Pakkal a kezemben indulok. Zsu mellettem lépdel, Ő is csöndes.
Újabb vörösmárvány lépcsősor, a fehér olajjal mázolt, jobb sorsra érdemes kovácsoltvas rácsig, amelyen zárható, ámde mindig nyitott ajtó van.
Pontosan 17 lépcsőfok.
Lépcsőforduló. Újabb vörösmárvány lépcsősor.
Pontosan 13 lépcsőfok.
Szorongva nézek Zsura, ő biztatóan mosolyog rám. ( Én közben sajnálkozok a balomon lévő kovácsoltvas korlát feketére lakkozott faburkolatának elhanyagoltságán. )
Felértünk az első emeletre. A szemben velünk a Posztoperatív és Szubintenzív szoba szigorú felirata, jobbról szemembe ötlik a Műtő felirat. Balra nem tudom mi van, gondolom fekvő részleg. A padló itt is méh lép mintázatú, csak itt koszos fehér színű. Aztán újra az a fényesre koptatott vörösmárvány lépcső következik.
Pontosan 17 lépcsőfok.
Miközben lépdelünk felfelé , gyors-egymásutánban suhannak el mellettünk zöldbe öltözött műtősök, fehérben lévő orvosok, ilyen-olyan rangban lévők- akik nagyon sietnek , a rezidensek, a ráérősebben közlekedők a magasabb rangú orvosok- gondolom én. A sárga felsőt viselők "kiválasztottak", ők a takarító személyzet, nekik van kulcsuk a felvonóhoz, de ez érthető is, mert ők azok, akik nagyon komoly erőfeszítéssel teszik lehetővé az óriási betegforgalom zökkenőmentes mókuskerekének működését. Mindeközben feltűnik, hogy senkinél nem látok fonendoszkópot, mint státusszimbólumot a nyakában,ellenben mindenkin homloktükör villog kissé fenyegetően és ezt használják is. Elgondolkodok, mennyi láb koptathatta ezeket a lépcsőket ilyen simára, hogy a hajdani kőfaragók által csúszásgátlóként a " stokkolt " minta ilyen simára kopott. Újabb vörösmárvány lépcsők ...
Pontosan 13 lépcsőfok
Ez összesen 75 lépcsőfok.
Kissé kifulladva, de fent vagyunk a 2. emeleten.
Szemben az adminisztrációs és mint később kiderült , gyógyszerelőkészítő, meg sok egyéb funkciót ellátó helység. Jobbra kórtermek, balra szintén. Zsu-val bátortalanul mosolygunk egymásra, hogyan tovább? Végül összeszedem a bátorságom, óvatosan bekopogok, belépek:
- Kezétcsókolom, az Ambulanciáról küldtek, befeküdnék, műtétem lesz.
Elkéri a papírjaimat egy mosolygó, csicsergő nővér megnézi, majd ad helyette egy csomó kitöltendőt ( beleegyező nyilatkozat, tudomásulvételi lap és még nem tudom milyen lap) , de mindet ki kell tölteni és ezer helyen aláírni, meg tanúkkal is aláíratni és én szófogadón nekikezdek. Zsu buzgón tanúskodik.
Megengedik, hogy a pakkomat itt hagyjam , míg lekísérem Zsut, hiszen még nincsen üres ágy ugyebár, de ne haragudjak. A kocsinál elbúcsúzunk, ne sírj, mondom, nem dolgozni visznek, hanem akasztani, sütöm el a szakállas viccet, de nem nevetünk. Majd hívj, ha hazaértél, jó?
És újra a 75 lépcsőfok.
Még egyszer átnézem a " beadandókat", amikor is észreveszem, hogy több tanú is szükségeltetik, ekkor odafordulok egy folyosói padon ülő úrhoz:
- Megtenné, hogy aláír itt nekem, tudja, kell.
Az úriember kissé csodálkozva, rosszallóan vonja fel a szemöldökét, bal kezével a nyakához nyúl és a szájáról olvasom:
- Nem tudok beszélni!
- Nem is kell - mondom hangosan ( mint mindenki, aki azt hiszi, hogy ha valaki nem tud beszélni, az süket is) , csak aláírni.
Megteszi, akkurátusan, én meg hálás vagyok érte. A másik aláírást egy kórteremből szerzem meg. ahová később magam is kerülök.
Leadom a papírjaimat, kérdezem maradhat- e cuccom még a felügyeletük alatt, hogyne, csicsergi Cs. nővér. Lemennék a boltba ásványvízért, ezért-azért, nem baj? Menjen csak, menjen csak, hiszen nincsen még üres ágy, majd jön. Köszönöm. Megtörténik.
Majd újra az a 75 lépcsőfok
Jöjjön Kovács úr! Megvan a helye, szól a nővér. Elnézést, hogy ilyen sokáig várattuk, ne haragudjon. Így leszek én a 206/4-es (megjegyzem, soha nem hallottam, ezen az osztályon, hogy bárkit is így azonosítottak volna. ) Közben kapok egy azonosító karszalagot is, melyen a félelmetesen hangzó Társadalombiztosítási Azonosító Jel van, no meg a nevem.
Belépek a szobába:
- Jó napot kívánok ! Kovács Zoltán vagyok , én leszek az új lakó. ...
. Józsi vagyok...... , Gábor vagyok......,
Félszegen kipakolom a legszükségesebbeket, átöltözök, majd leülök az ágy szélére. Meglepetésemre nem indul nehezen a beszélgetés, ketten vagyunk újak a kórteremben, Józsi meg én. Gábor a rangidős. Megbeszéljük a betegségeinket, én meg ezek után legyalogolok dohányozni, nagyon félek!
Majd megint az a 75 lépcsőfok.
Sokat beszélgetünk, majd ki-ki a saját dolgával van elfoglalva, én például olvasok. Egy nagyon aktuális regényt, az a címe, hogy : Az ember akit Ovénak hívnak, bár hoztam tanulni valót is, de képtelen vagyok a szülészet- nőgyógyászat rejtelmeire koncentrálni. Közben Józsit már vissza is hozták a műtőből, jó a kedélye, beszélgetünk.
Zsu ügyesen hazaért. Ismerősök hada keres telefonon, ami egyszerre jólesik és ugyanakkor zavar, nem tudok mit kezdeni velük.
Esteledik, majd éjszaka, alig alszom valamit, páni félelem lesz úrrá rajtam: holnap megoperálnak.
Reggel új szobatárs érkezik, Csabi. „Mandula, plusz ciszta” - mondja. Amíg ezt tisztázzuk, neki meg is hozzák a fél kék tablettát ( ,5 mg Dormicum), elmondom neki, hogy kb. milyen hatásra számítson, aztán leszökök cigizni.
Majd úrra az a 75 lépcsőfok.
Mire visszaérek Csabi már boldog, hol lehetne még ilyet szerezni? Majd leviszik a műtőbe. Kissé csalódott vagyok, hogy ő az első. Közben én is megkapom a fél kék tablettámat, nem sokat használ, tiszta marad a fejem. Hozzák Csabit , Józsi már készül haza, én szorongva várom a sorom. Csabit a jó kiállású műtős átteszi az ágyára, körülnéz, majd a nevemet mondja. Félve jelentkezek, odaadom az azonosító lapom, megnézi az azonosító szalagomat, és barátságos- udvariasan megkér, hogy feküdjek fel a guruló hordágyra. ( Előtte megengedi, hogy felhívjam Zsut - most visznek a műtőbe, puszi, majd hívlak, ha ébredtem. Szia! ) A papucs marad, mondja, majd betakar a műtős zöld takaróval. Azért műtős- zöld, mert a zöldnek szerintem a természetben nincs ilyen árnyalata, sehol a világon, csak a műtőkben, véleményem szerint ezt valami titkos kelmefestő recept szerint festik. )
Bár nagyjából tudom, mi vár rám, nagyon félek és szörnyen érzem magam, ilyen vízszintes fekvésben, meg is kérdezem: - Lehetne egy kicsit emelni a fejvégen? - Sajnos nem, de nem sokáig kell ezen feküdni. - Vigasztal együttérzéssel a műtős, miközben a liftajtót nyitja, máris áttesszük a műtőasztalra és már tol is be az 1. emeleten a Műtő feliratú helységbe.
Jónapotkívánokkezitcsókolom! - köszönök, miközben a műtős udvariasan terel a műtőasztal felé, vigyázva rám és a berendezésre is.
- Ide tessék feküdni, itt lesz a feje, kicsit feljebb tessék csúszni, hogy a "defi lapát" pont jó helyen legyen a lapocka környékén.
Elhelyezkedek, az instrukciókhoz híven és hirtelen két maszkos-sapkás hölgy közelít. Az egyik balról, a másik a fejvégről. ( A bal, az aneszteziológus asszisztens, a fejvégi az altató orvos, gondolom magamban és így is van . ) Közben becsomagolnak, csak a bal karom marad szabad, amelyre pillanatok alatt vérnyomásmérő mandzsetta, meg valamelyik ujjamra pulseoxymeter kerül, közben az altatóorvos kérdez:
- Dohányzik?
- Igen.
- Mennyit?
- Hát most már nagyon keveset, de eddig két dobozzal naponta.
- Tudja, hogy ezzel a halálos ítéletét írja alá?- kérdezi megrovóan.
- Tudom.... , kérdezhetek?
- Csak tessék!
- Propofollal indít?
- Igen.
- Őőőőő.. és mi lesz a relaxáns?
- Maga gyógyszerész asszisztens? - kérdezi az anesztes doktornő.
- Neeem, mentőtiszt leszek, ha megélem. - válaszolom.
- Ne aggódjon, nem RSI szerint fogom intubálni, mondja és én mosolyt sejtek a
maszk mögött, bár nem látom, de bizalommal tölt el.
- Köszönöm, nyögöm.
-De azért Rocuronium a relaxáns.
Közben balról: - Szuri lesz, ne húzza el a kezét, Fenta? - Mire a doktornő mondja a dózist és közben kérdez:
. Van orrsövényferdülése?
- Van. Miért?
- Mert felmerült, hogy talán jobb lenne orron keresztül intubálni, könnyebben hozzáférnének az operálandó területhez
- Többször is el volt törve az orrom, főleg a jobb oldalon. - felelem (Eközben felvillan előttem a nyíregyházi főiskola demonstrációs terme, ahol Vízvári tanár úr, szelíd-szigorú, ámde hülyevagytefiam tekintetétől kísérve próbálkozom orron keresztül intubálni a fantom-fejet és kiver a hideg verejték. )
- No mutassa hol van az a valami , amit operálni akarunk?
- Ááááááá... - itt. Mutatom.
- Hmmm... Ezt megoldjuk szájon keresztüli intubációval is. - nyugtat meg a doktornő.
- Köszönöm, szakad ki belőlem és valamiért elkezdek lépcsőket számolni, valami miatt 75-öt, vöröset.
- Holakutyafülébenvan K. dr-nő és Sz. dr?- fakad ki az aneszteziológus doktornő.
- Itt jön K. doktornő és már itt van Sz. doktor is, hallom balról.
Ekkor fölém áll a doktornő, érzem, hogy bal oldalon babrálnak a kézfejemnél.
- Aludjon jól, álmodjon szépeket! - mondja valaki. Az arcom fölé tartott lélegeztető ballon orr- szájmaszkjának zöldjén átvilágít az erős fényű lámpa és ....... és utolsó gondolataim nincsenek is.
Hát igen, ilyen 100 mg Propofol, ezt tudtam.

Az eget végeérhetetlen, szürke felhő takarta a kíváncsi szemek elől. Komor hangulatot kölcsönzött a vidéknek, a színes virágok is szomorúan kókadoztak. Azonban a borongós idő és a komor hangulat ellenére fülledt meleg uralkodott, s emellett, ha néha szemerkélt is az eső, pont kellemesen hatottak a cseppek a forró testeken.

Vegyes gondolatok kavarogtak a fejemben, mégis szánalmasan üresnek éreztem magam. Az időjárás is megadta a keserédes alaphangulatot. Ebben a komor állapotban tapostam a földet magam alatt, a céltalanságot tűztem ki célul végtelen túrámban. A talpam alatt hullámzó füvet figyeltem, amit felborzolt a szél. Megtorpantam, a fakó színeket néztem, a sötét gazt, majd a távolban derengő hegyeket.

Ekkor vettem észre a fekete kutyát a közeli dombon. Nyugodtan állt egy helyben, testtartása semmi játékosságot vagy bizonytalanságot nem sugallt. Úgy állt ott, mintha csak rám várt volna. A füves pusztához tartozott, illett a látképbe, mégis kirítt onnan. Különös volt. Utam egyértelműen felé irányítottam, megszaporáztam lépteim. Hátulról feltámadt a szél, mintha fel akart volna kapni és elrepíteni a semmibe. De csak az arcomba sodorta a hajam, belekapott a ruhámba. Kitártam a karjaim, élveztem a légáramot, ami belehasított a fülledt melegbe. Néhány pillanatig úgy éreztem, repülök.

A fekete kutya már leült, úgy várt engem. Komoly, sötét szemeit egy pillanatra se vette le rólam. Úgy tűnt az utamon, míg felé tartok, kiolvassa a lelkemből minden elfelejtett emlékem, kiélt érzelmem, apró titkom, amiket magamban cipelek. Legbelül vegyes érzések keringtek bennem, vajon mi lesz, ha végül odaérek? Beteljesedésnek tűnt, méltó lezárásnak.

Az állat várakozóan nézett le rám a dombról. Nem tűnt türelmetlennek, inkább olyannak, mint akinek az élete a végtelenségbe nyúlik, s mind ezt az időt arra szükséges áldoznia, hogy rám várjon.

Már csak néhány méter volt közöttünk, ami arra várt, hogy átszeljem. A kutya ekkor felállt, hátat fordított nekem és elindult. Nem nézett hátra, maga mögött hagyott mindent. És mindkettőnknek az volt a legtermészetesebb, hogy követem őt. Éreztem, hogy tekintete űrt hagy maga után, olyan súlyos űrt, amit nehéz a lelkemen cipelni. 

Lábaim már alig bírtam emelni, kezeim a mellkasomhoz kaptak, a súly, amit cipeltem, egyre nehezebb lett, elfojtotta a lélegzetem is.

Egy pillanat alatt bukkant fel bennem a gondolat, hogy megállok pihenni, hátha könnyebb lesz. De amilyen gyorsan jött ez az ötlet, olyan gyorsan vetettem el. Céltalanságom elveszett, helyette már csak a kutyát láttam magam előtt, az egyértelműsített tudatot, hogy követnem kell. Soha semmiben sem voltam még ennyire biztos. Mindig a bizonytalanság csapdájában vergődtem, minden sort megkérdőjeleztem. De most! Most tudtam! Több lépésre erőltettem magam. Csak még néhányat! Csak még egyet!

Egyenletes, mély légzésem légszomjba csapott át és hörgésbe. A horizont távoli vonala elmosódott, egybefolyt az ég és a föld. A kutya vonalai kezdtek elhomályosodni, egy folttá váltak a zöld háttérrel, egymásba fogadták egymást. A rét a kutyát, a kutya a rétet. Már nem tudtam mibe kapaszkodni, se tudatban, se látványban. A kutya gondolata lebegett előttem, felé nyújtottam a kezem, reméltem elérem fekete bundáját és valami még itt tart, képes megóvni saját magam gyengeségétől.

De a kezem a sűrű levegőt markolta, s a sötétsége magába rántott.

Tekintetem kitisztult, eloszlott a sötétség. A hátamon feküdtem, a fű vidáman és kellemesen csiklandozta a nyakam, játékos szellő futott rajtunk végig. Azt se tudtam hirtelen, hogy hol vagyok, hogyan kerültem oda. De nem is éreztem fontosnak ezeket a gondolatokat.

Amikor kinyitottam a szemem az első dolog, amit megláttam, az ég volt. Gyönyörű kék színben pompázott, néhol apró, fehér bárányfelhők tarkították. Óvatosan ültem fel, hogy körbenézhessek. Zöld mező terült el előttem, pipacsok és margaréták nyíltak foltokban. A vidám színek a messzibe futottak, hogy a horizonton egyesüljenek. Lenge szellő borzolta a növényeket, s cirógatta az arcom. Elnéztem a távolba, ahol hullámzott a fű, s a kedves felhők árnyéka vetült a talajra. Elvesztem a végtelen réten egyedül, de mégsem volt ezzel semmi gond. Jó helyen vagyok.