Az eget végeérhetetlen, szürke felhő takarta a kíváncsi szemek elől. Komor hangulatot kölcsönzött a vidéknek, a színes virágok is szomorúan kókadoztak. Azonban a borongós idő és a komor hangulat ellenére fülledt meleg uralkodott, s emellett, ha néha szemerkélt is az eső, pont kellemesen hatottak a cseppek a forró testeken.

Vegyes gondolatok kavarogtak a fejemben, mégis szánalmasan üresnek éreztem magam. Az időjárás is megadta a keserédes alaphangulatot. Ebben a komor állapotban tapostam a földet magam alatt, a céltalanságot tűztem ki célul végtelen túrámban. A talpam alatt hullámzó füvet figyeltem, amit felborzolt a szél. Megtorpantam, a fakó színeket néztem, a sötét gazt, majd a távolban derengő hegyeket.

Ekkor vettem észre a fekete kutyát a közeli dombon. Nyugodtan állt egy helyben, testtartása semmi játékosságot vagy bizonytalanságot nem sugallt. Úgy állt ott, mintha csak rám várt volna. A füves pusztához tartozott, illett a látképbe, mégis kirítt onnan. Különös volt. Utam egyértelműen felé irányítottam, megszaporáztam lépteim. Hátulról feltámadt a szél, mintha fel akart volna kapni és elrepíteni a semmibe. De csak az arcomba sodorta a hajam, belekapott a ruhámba. Kitártam a karjaim, élveztem a légáramot, ami belehasított a fülledt melegbe. Néhány pillanatig úgy éreztem, repülök.

A fekete kutya már leült, úgy várt engem. Komoly, sötét szemeit egy pillanatra se vette le rólam. Úgy tűnt az utamon, míg felé tartok, kiolvassa a lelkemből minden elfelejtett emlékem, kiélt érzelmem, apró titkom, amiket magamban cipelek. Legbelül vegyes érzések keringtek bennem, vajon mi lesz, ha végül odaérek? Beteljesedésnek tűnt, méltó lezárásnak.

Az állat várakozóan nézett le rám a dombról. Nem tűnt türelmetlennek, inkább olyannak, mint akinek az élete a végtelenségbe nyúlik, s mind ezt az időt arra szükséges áldoznia, hogy rám várjon.

Már csak néhány méter volt közöttünk, ami arra várt, hogy átszeljem. A kutya ekkor felállt, hátat fordított nekem és elindult. Nem nézett hátra, maga mögött hagyott mindent. És mindkettőnknek az volt a legtermészetesebb, hogy követem őt. Éreztem, hogy tekintete űrt hagy maga után, olyan súlyos űrt, amit nehéz a lelkemen cipelni. 

Lábaim már alig bírtam emelni, kezeim a mellkasomhoz kaptak, a súly, amit cipeltem, egyre nehezebb lett, elfojtotta a lélegzetem is.

Egy pillanat alatt bukkant fel bennem a gondolat, hogy megállok pihenni, hátha könnyebb lesz. De amilyen gyorsan jött ez az ötlet, olyan gyorsan vetettem el. Céltalanságom elveszett, helyette már csak a kutyát láttam magam előtt, az egyértelműsített tudatot, hogy követnem kell. Soha semmiben sem voltam még ennyire biztos. Mindig a bizonytalanság csapdájában vergődtem, minden sort megkérdőjeleztem. De most! Most tudtam! Több lépésre erőltettem magam. Csak még néhányat! Csak még egyet!

Egyenletes, mély légzésem légszomjba csapott át és hörgésbe. A horizont távoli vonala elmosódott, egybefolyt az ég és a föld. A kutya vonalai kezdtek elhomályosodni, egy folttá váltak a zöld háttérrel, egymásba fogadták egymást. A rét a kutyát, a kutya a rétet. Már nem tudtam mibe kapaszkodni, se tudatban, se látványban. A kutya gondolata lebegett előttem, felé nyújtottam a kezem, reméltem elérem fekete bundáját és valami még itt tart, képes megóvni saját magam gyengeségétől.

De a kezem a sűrű levegőt markolta, s a sötétsége magába rántott.

Tekintetem kitisztult, eloszlott a sötétség. A hátamon feküdtem, a fű vidáman és kellemesen csiklandozta a nyakam, játékos szellő futott rajtunk végig. Azt se tudtam hirtelen, hogy hol vagyok, hogyan kerültem oda. De nem is éreztem fontosnak ezeket a gondolatokat.

Amikor kinyitottam a szemem az első dolog, amit megláttam, az ég volt. Gyönyörű kék színben pompázott, néhol apró, fehér bárányfelhők tarkították. Óvatosan ültem fel, hogy körbenézhessek. Zöld mező terült el előttem, pipacsok és margaréták nyíltak foltokban. A vidám színek a messzibe futottak, hogy a horizonton egyesüljenek. Lenge szellő borzolta a növényeket, s cirógatta az arcom. Elnéztem a távolba, ahol hullámzott a fű, s a kedves felhők árnyéka vetült a talajra. Elvesztem a végtelen réten egyedül, de mégsem volt ezzel semmi gond. Jó helyen vagyok.

A Hazudj ha tudsz dióhéjban egy olyan nyomozós sorozat, mint a CSI vagy az NCIS, csak egy kicsit felturbózva. A főszerepben Cal Lightman, és a Lightman-csoport van, akik különféle eseteket oldanak meg. Ám nem csak bűntényekkel foglalkoznak, hanem különböző felkéréseknek is eleget tesznek, esetenként magánszemélyeknek végeznek nyomozásokat. Ez már éppen elég újdonság ahhoz, hogy a sorozat színesebb legyen, mint egy New York-i helyszínelők. Ugyan nem hinnénk, de lehet izgalmas egy nyomozás mindenféle elmebeteg sorozatgyilkos nélkül is

A következő érdekesség, amiről a sorozat a címét is kapta, az az, amivel tulajdonképpen az egész Lightman-csoport foglalkozik. Nem csupán a testbeszédet és a mimikát tanulmányozzák, de még a mikrokifejezéseket is a másodperc egy törtrésze alatt felismerik. Így mikor egy adott ügyben hallgatnak ki embereket, esetleges gyanúsítottakat, rögtön tudják, hogy az illető hazudik e vagy nem. Persze ezek mellett még a félelmet, a dühöt vagy a meglepetést (és még sok minden mást) is látják. Időnként, hogy higgyünk nekik bizonyos megállapításaikkal kapcsolatban, több híres képet kapunk az adott érzelemről. 

Mint más sorozatokban, a szereplők magánélete itt is megjelenik, néha-néha már szappanopera jelleget öltve. Ha valaki nem kíváncsi erre, annak idegesítő lehet, ám alkalomadtán jól eltalálják az érzelmi töltetek mennyiségét. 

A 45 perces részek eleinte két szálon futnak. Nem csak egy eset után nyomoznak, hanem a csoport egyik fele ebben, a másik pedig abban. Ezeket könnyű elkülöníteni. A továbbiakban, nagyjából a második évadtól viszont részenként csak egy történetet kapunk. Ezek már nagyobb horderejűek, komolyabb történeseket dolgoznak fel, mint elődeik. Ez is szemlélteti a fejlődését a csoportnak. 

A szereplők többnyire sémákra épülnek, de találhatunk köztük igazi egyéniségeket.

Ott van kezdetnek az egész csoport agya és professzora, Cal Lightman, aki sok évet töltött a mikrokifejezések tanulmányozásával. A személyisége hiába vagány és magabiztos, ettől a sok tudástól mégis elveszítette a bizalmát az emberekben és nyilván olyan dolgokat lát meg, amiket nem feltétlen kéne vagy esetleg még ő sem akar, vonatkoztatva a magánéletére. Néha már-már varázslatszerűen lát át az embereken, ez sajnos olykor hiteltelenné teszi a karakterét, annak ellenére, hogy egy egykor létező személyről mintázták őt.

Lightman társa, az egykori pszichológus, Dr Gillian Foster. A hölgy adja a női főszereplőt, aki az együtt töltött idő alatt már megtanulta kezelni Calt és a furcsaságait, szokásait. Mint ahogy egy jó női karakterhez illik, sokszor megbotránkozik, képviseli az érzelmeket és a jóhiszeműséget, miközben próbálja visszafogni az agyament igazgatót. 

A kedvenc karakterem Eli Loker, a kis csodabogár. Már a sorozat elején megtudjuk róla, hogy radikális őszinteségben "szenved", vagyis minden túlzás nélkül, ami a szívén az a száján. Nem kevésszer botránkoztat meg másokat. 

Aki még az arckifejezéseket vizsgálja a Lightman-csoport tagjaként, az Ria Torres, aki a sorozat elején még reptereken vizsgál át bőröndöket, de veleszületett tehetsége, a mikrokifejezések észrevétele emeli be őt a Lightman-csoportba. Mint újonc még nem ismeri a járást, ezért sokszor láthatjuk ők kiakadni, vagy veszekedni. 

A sorozat egyetlen állandó fiatal szereplője Emily Lightman, Cal tinédzser lánya. Különös karakterrel állunk szemben, mivel ő az, aki viszonylag tényleg realisztikusan hoz egy átlagos tini lányt és még csak nem is idegesít minket halálra. A reakciói és a viselkedése normális. 

Ben Reynolds már nem tanulmányozza az emberi mimikát, hanem csak kisegíti a csoportot. FBI ügynökként van dolga a Lightman-csoportban. Hasonlóan Ria Torreshez, új tagként nincs mindig tisztában a szokásokkal és az eljárási technikákkal. 

Nyilván ez a sorozat sem mindig tökéletes, van hogy ellaposodnak a részek, de az esetek többségében tudnak valami újat és ha izgalmasat nem is, de érdekeset hozni.

Ti láttátok már ezt a sorozatot? Mit szóltok hozzá?

Sokan szeretünk olvasni, ám nem mindig találjuk meg magunknak a megfelelő könyvet. Sokféle típus van, amiket jól esik olvasni. Vicces, történelmi, fantasy, sci-fi... Ma néhány olyan regényt hozok el nektek, amik biztosan megérintenek titeket, esetleg felzaklatnak. Lesz itt realisztikus, thriller, de még sci-fi is! De egy valami közös: ezen könyvek mellett képtelenség érzések nélkül elmenni!

Első körben kicsit visszamegyünk az időben, az 1920-as évekbe. Egy arisztokrata család életébe tekinthetünk bele. Ám mégis egy rejtély, egy sötét felhő lengi be az életüket, hiszen egy estélyen egy fiatal, tehetséges költő vetett véget az életének, s az esetnek csak két szemtanúja volt. 

1999-ben az esetről filmet szeretnének forgatni, ezért felkeresi az utolsó élő személyt, akinek köze volt az esethez. A 98 éves Grace Bradley meséli el a saját és a ház életét, egészen addig a napig. Érzelmek és régmúlt kínok kavalkádjába esünk bele, ahol az egyetlen gyötrelem nem csupán a költő öngyilkossága. Itt a szerelem és a család is fontos, a hűség nem olyan, amit csak úgy sutba dobnak. Biztosítom, többször görcsösen lehet markolni a lapokat, amiért átérezzük Grace kétségeit és kínjait.

Ha érzelmeket keresel, nem csak romantikát, és kedveled a '20-as éveket, akkor ezt a regényt imádni fogod! Rejtélyes és érzelme egyszerre.

A Mondd el a csillagoknak! egy igazán szívbemarkoló történet. Mondhatni keretes mű, hiszen szimplán az eleje és a vége játszódik a könyv jelenében, a legtöbb oldalt viszont a múlt teszi ki. A főszereplő nő, Lydia Velencében éli felnőtt életét, amikor egy alak a régi időkből feleleveníti mind azokat, amiket gyerekként átélt. A hölgy elmeséli az életét, hogy megérthessük, mi fűzi őt ilyen erősen ahhoz a férfihoz. Tragikus eseményeknek lehetünk tanúi, s ami a legborzasztóbb, hogy bele is gondolhatunk, mind ez megtörténhet. Az írónő a puszta valóságot veszi táptalajul, és minden természetfeletti elem nélkül is képes tragikumot teremteni. 

Igazi érzelmes regényről van szó. Ha egy olyan szerelmi történetet keresel, ami igaz és valós minden erőltetés nélkül, akkor megtaláltad a neked való regényt! Hiszen hiába romantikus könyv, mégsem két ember kapcsolata áll a középpontban.

Jay Asher könyve nem csak az egyik főszereplő életét változtatta meg, hanem az olvasókét is. Az alap ötlet már éppen elég tragikus, miszerint egy fiatal lány véget vetett életének. Ám a továbbiak még több érzelmet okádnak elénk, amikkel nekünk úgyszintén meg kell birkóznunk. Hannah hangját még halála után is lehet hallani, hiszen felvette kazettára azt a 13 okot, amiért úgy döntött, hogy egyszerűbb holtan. A hangfájlokat mindenkinek meg kell hallgatnia, akik benne vannak ebben a 13-ban. Köztük van Clay is, E/3-ban az ő történetét szintén megismerhetjük, mégis a regény nagyobb része Hannah szemszögéből bontakozik ki. Ez egy érdekes megoldás a mesélésre és már ez  megragadja az emberek figyelmét. Nem beszélve arról a rengeteg tragikumról, amiken Hannah-nak át kellett vergődnie.

Személy szerint én kétszer olvastam és nem bántam meg. Papírzsepiket ajánlott előkészíteni, ha belevágtok.

A Castinggal egy új irányba terelem a témát, mivel ez a regény nem annyira épít az érzelmekre és a romantikára, inkább a pszicho-thriller irányába hajlik. De tragikus életutakkal itt is találkozhatunk. Egyáltalán nem hosszú regény, könnyedén lehet vele haladni, már ha nem vesszük számba, hogy mennyi olyan történés van benne, ami ha nem hat meg, nagyon mélyen megráz.

A regény kezdete alapján még vígjáték is kerekedhetne ebből a sztoriból, ám sokkal tragikusabb lesz a helyzet, mint amire számíthatnánk. Tipikusan azzal a helyzettel állunk szemben, amikor semmi sem fekete-fehér, jó vagy rossz. Sokkal mélyebben belehatolunk az emberi elmébe, megláthatjuk, hogy hol és hogyan torzulhat el egy lélek.

Thriller imádóknak tudnám ajánlani, nem azoknak, akik valami romantikus történetre várnak. Az nem ez!

David Mitchell: Felhőatlasz