Natasához

A. Sz. Puskin nyomán

Már elsápadt a bíbor nyár, ahogy
Áldott, ragyogó napok haldokolnak;
Sírdogáló köd terjeng a völgyben, úgy;
Ahogy az alvó éjszaka is szürkére vált.
A kopár kukoricás is aranyát vesztette;
Épp úgy az élénk patak, hidegen fut már;
A göndör erdők is szürkék, megőszültek,
Miként a mennyek is besötétedtek már.

Hová vándoroltál, kedves Natasa?
Elrepültél, hogy ne láthassalak újra?
Ha nem többre, de legalább röpke órára,
Egymás szívével a pillanatot megosztanánk?
Talán a hullámos kis tó partján andalogva,
Illatos hársak alatt remegőn megbújnánk;
Bár későre fordult már a nyári évszak.
És nem is találkozhatott a szívem veled.

Már közel a tél hűvös sóhaja, amitől
A mező széli liget oly keményre fagy;
Ott magányos viskó ablakában gyertya ég,
Reményteli kis fényét alig-alig érzem;
Téged, szerelmem még úgy se látlak - őrjöngök.
Mint szűkös kalickába zárt pinty, az éltet;
Hogy otthonom magányában, kábultan,
Felidézhetem majd emlékedet, Natasa.

Luscinius