Égi vörös királylány volt,
Hosszú, s hullámos korona,
Színe szovjetek zászlaja volt.

Hosszú vér haj omlott le elé,
Elfedte arcát minden tincs,
Kicsi arca sejlett én elém.

Ékkő szeme május éjszakát,
Mint pacsirta füttyének dallama,
Barna gyémánt úgy idézte elém.

Mintha kis csalogány mást várt volna,
Ki dalolgatott égi éjben ablak alant,
Hallván zörejt, függönyt húzott hamar.

Hát égjen csak, te tündéri fatty',
Vörös hajad tüzes tengerében,
El erről a világról te abban hamvadj!

Luscinius

Leesett a fáról egy barack.
Követte még pár darab,
Mind szépen, egyre hullottak.
Nincs két egyforma, de mégis,
Mindegyik ugyanolyan,
Csak tudnám, vajon miért olyan szép,
Miért olyan lédús ez a barack forgatag.
Van nékem pár kedvencem,
Szépek, hamvasak,
Lédúsnak nem mondanám,
De csontosnak sem igazán.
Ízleld csak meg, hidd, hogy igaz,
Tán megérted te is bájuk,
S élveznéd, de szenvednéd is, igaz.
Fogjad pengéd pajtás, ne álldogálj ott,
Hasíts bele párba, úgy igazán,
Rájössz majd, hogyan ontják bájuk.

Luscinius

Elmondjam, vagy énekeljem?
Eldúdoljam ezt a dalszöveget?
Boldog vagyok. Elmondhatom neked?
Bolond vagyok, mert így vagy.
Elmondhatom kis szívednek?
Nem lennél boldog, ha tudnád,
Hogy veled lennék bolond.
Nem lennél bolond mellettem,
Mert te boldog vagy mellette.
Nem lennél boldog velem,
mert mellette lennél bolond.
Elmondjam, vagy énekeljem?
Boldog lennék, de te nem lennél boldog.
Nem mondom el. Csendbe szállok.
Elmondom a sötétnek,
Bolond vagyok.

Luscinius

Egy asztalon, valahol egy csöndes, kelet-európai országban. 1. rész.