A következő címkéjű bejegyzések mutatása: irodalom. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: irodalom. Összes bejegyzés megjelenítése

Emmi Iäranta: A teamesternő könyve

augusztus 29, 2016
A teamesternő könyve (Teemestarin kirja) című regényt Emmi Itäranta, finn írónő írta. A regény több díjat is nyert, az elolvasása után ezen nem csodálkozom. 2011-ben a kész regény megnyerte a helsinki Teos kiadó irodalmi értékű sci-fik és fantasykszámára kiírt pályázatát. A következő évben, 2012-ben jelent meg finn nyelven, majd 2014-ben egyidőben jelent meg az USA-ban, Angliában és Ausztráliában. Nálunk 2015-ben adta ki a Metropolis Media Group.
Először ejtenék pár szót a borítóról, ami részben Burger István, (nagyobb) részben pedig Jonathan Roméo munkája. Nagyon szép, nekem legalábbis megfogta a szemem, mégse tükrözi a regény eredeti hangulatát. A regényben a legtöbb mai modern eszköz már nem létezik és a goggles, mint steampunk elem sem lelhető fel benne. Másfelől a főszereplő akármennyire elszánt egyszer sem tudtam volna elképzelni, hogy ilyen arckifejezése van, mint a nőnek a borítón.
Tizenkilenc fejezetből, plusz egy epilógusból és prológusból áll, amit három számozott részre bontottak, mindegyikhez egy-egy képzeletbeli idézetet fűztek mottóként, forrásként Vei Vulung: A tea útja-t jelölték meg. A fejezeteken belül még vannak a történéseknek megfelelő tagolások.
,,Csak az marad fenn, ami változik"
A történet a jövőben játszódik, a mai Finnország területén a Skandináv Unióban. Itäranta az egyik legnépszerűbb környezeti problémát ragadta meg és állította a középpontba, miszerint a Föld vízkészlete igenis véges. A jövőben az átlag emberek tisztított tengervizet isznak, a ki nem apadt folyókat pedig szigorúan őrzik. Minden háztartás megszabott vízmennyiséget kaphat, aminek nincs is jó íze, hiszen tengervíz.
A főszereplőnk Noria Kaitio, fiatal lány, akire már a regény elején nagy titkot bíznak. Apja az idő múlásával a kínai teakészítés és szertartás titkait, etikettjét, majd egy napon egy katonaság által nem ismert forrás titkát is a lányára bízza. A történetet az írónő Noira szempontjából mutatja be, a végén az is kiderül, hogy miért. Próbatételek elé állítja a lányt, akinek becsületessége rendületlen marad és igazi hibát talán csak egyszer ejt az egész regény alatt. Az első igazi próba, amikor Noriát elhagyja az édesanyja. Jobb élet reményében utazik el, hiszen kapott egy fantasztikus állást egy távoli városban. A fiatal lánynak döntenie kell, hogy apjával marad e vagy a könnyebb utat választja az anyja oldalán. Noria a teamesterség mellett dönt, az apjával marad és noha nem hibátlanul, de átmegy a vizsgán. Nem sokára az apja meghal, Noria egyedül marad a házban, de legjobb barátja, Sanja támogatja őt. Együtt fedeznek fel egy CD lejátszót, amivel meghallgatnak egy régi lemezt. Titkok hatalmas sora tárja fel magát, fokozva Noria és az olvasó kíváncsiságát, ám az igazi titok, ami mindenkit érdekel, nem tárul fel az olvasó előtt, de nem is érezzük ennek szükségét. Egyre nehezebb megélni, a lakosok kevesebb, szennyezett vizet kapnak, végül Noria titka is kiderül a forrásról. Az egész falut próbálja ellátni vízzel a regény vége felé. Növekszik a feszültség, ahogy az ember várja, mikor bélyegzi a katonaság Noriát is vízbűnösnek, aminek a vége mindig halál. Eleinte cinikusan álltam hozzá ehhez a könyvhöz, mivel féltem, hogy a sci-fi műfaji megjelölés csak egy álca egy szerelmi regénynek, hiszen nem egyszer találkoztam már olyan regénnyel, amit a science-fictionök között találtam és nem volt több egy gyenge szerelmi sztorinál. Ami mégis megfogott ebben a regényben, az a tea volt. Nem harcias, mégis határozott, fenséges, ahogy a főszereplő sem karddal harcol. Szerelmi szál egyáltalán nincsen benne, de nem i kell, hogy legyen, anélkül is közel tökéletes volt. Az egyetlen dolog, ami zavaró lehet, az a sok külföldi név, amit kiejteni és megjegyezni is nehezebben tudunk. Én például a könyv feléig azt hittem, hogy Sanja fiú, amíg leírást nem kaptunk a szoknyájáról. A fenyegető, kellemetlen légkör végigkíséri az egész könyvet. Sok elmélkedést olvashatunk a víz és a halál kapcsolatáról, s ezek nem egyszer ismétlésre is kerülnek, hogy ne felejtsük el az élet jelentőségét és a víz hatalmát. Néhol egy kis keleties beütése is van a regénynek a teamesterség miatt.
Itäranta mindent mesterien ír le, egyszer sem zavarodunk bele a történesekbe vagy a helyszínekbe. Pont annyi leírást kapunk, amennyi kell, nem terjengős a fogalmazása, ennek ellenére tisztán érthető minden. Van, amit nem szükséges kifejteni, noha nem tudunk róla semmit, mégsem érezzük hiányát a leírásnak. Néhol kapunk kihagyásokat, vagy egy hosszan eltelt idő összefoglalását. Minden szó és mondat tökéletesen tükrözi a Noria és a falu hangulatát, könnyedén tudunk vele azonosulni, sőt meg is kedvelhetjük őt. A többi szereplő nem tökéletes, ahogy a valóságban sem lehet az senki. Egyszerre vethetjük meg és érezhetünk együtt a falu többi lakójával, hiszen viselkedésük emberséges. A könyv vége felé a hangulat egyre nyomottabb és komorabb, Noria egyedül marad kétségek közt gyötrődve, viszont továbbra is harcol, a titokért, amit nem festek fel előttünk. Teleírja a saját teamester könyvét, hogy ezzel is továbbadhassa az igazságot a jövőnek. A regény vége egy E/3-ban írt epilógussal zárul. Noria sorsát nem tudjuk meg, de a leírásból sejthető, mi történt vele. Állítólag már készül a folytatás, de még így sem érzem ennek szükségét, mivel a regény önmagában is értékelhető és élvezhető. Összességében egy remekül, finoman kidolgozott történetet olvashatunk, ahol nem egyszer kapunk érzelmi bombát és az sem hátrány, hogy Itärantanak sikerül elgondolkodtatnia az olvasót.
,,A kör csak saját formáját ismeri.
Ha kérded, hol kezdődik vagy végződik,
hallgat, s csak forog tovább."

Amikről nem tanultunk irodalom órákon (+18)

július 11, 2016
Bizonyára sokan emlékeztek még a gimnáziumi irodalomórákra, amit biztosan többen untak és kevesebben élveztek. Sokszor még maga a tanár sem tanúsított különösebb lelkesedést a versek iránt. Sorra tanították a művészibbnél művészibb költőket, mígnem a mondanivaló már túlment azon a bizonyos kék függönyön. Mindenféle magasztos, emberi érzésről olvashattunk már, szerelemről, magányról, hazafiasságról, mindennapokról. De néhány még emberibb érzelmet eltitkoltak előlünk, a tananyagból orvul kihagyták azokat a költeményeket, amik megragadhatták volna a figyelmünket, hiszen nem egy híres költő foglalt versbe olyan sorokat, amiktől a magyartanárunk, talán még mi is a fülünkig pirultunk volna.
Összeszedtem nektek néhány ilyen gyöngyszemet, híres költők tollából, szokatlan témában.

Induljunk a legkorábbról. Pietro Aretino (Arezzói Péter), olasz, reneszánsz költő nevét talán nem ismerjük annyian, de ha elolvassuk egyik versét, bizonyára bánni fogjuk, hogy nem tartozott bele a neve a tananyagba. Íme a Bujaság szonettjeiből című költeménye, ami megmutatja, hogy nem csak a mai ember meri elengedni magát az ágyban, hanem a régebbi korok lakóinak is megvolt a fantáziája a lepedőakrobatikához. S felfedezték, hogy a mocskos szavak sokszor felkorbácsolják a hangulatot. Míg a szajha kifejezés a hétköznapokban rettentő sértő tud lenni, addig a hálószoba falai között ez  egy egészen természetes bók.

Tárd szét a combod, hogy bódulva nézzem
farod tövét s a kéjek völgyes fészkét
Látvány amelytől dagad minden érzék!
Fészek, mely méltó, hogy Édent idézzem!

S míg ennyi csábon szemem égve néz szét,
s csókolni őket, vágyam kelni érzem:
Nárcisszként nékik tükrét tartja készen
hasam alatt a szent szerelmi készség.

,,Ah, jer az ágyba! vár a lázas éjjel!
készülj, kis szajhám, készülj! Jer az ágyba
vad gyönyöröm alatt zúzódni széjjel!

Gyere már! Ördög bújjon vén anyádba!
",,Jövök, mucuskám! Ily isteni kéjjel
lecsalhatsz a legmélyebb alvilágba.

Ó, nincs, ki többre vágyna
s kevésbé elégedne meg csekéllyel,
mint én! — Jerünk már, lubickolni, ágyba!"

Janus Pannonius nevét már mindannyian ismerjük, reneszánsz, magyar költőnk volt. Olyan verseiről hallhattunk irodalom órákon, mint például az Egy dunántúli mandulafáról vagy Búcsú váradtól. A következő művét viszont senkinek sem olvasta fel a magyar tanára, pedig biztos tanulságos lehetett volna hölgyeknek uraknak egyaránt. A pajzán versike nem csak a hálószoba titkairól számol be, de bizonyos kellemetlenségekről is, amik akár ma is előfordulhatnak velünk.

Cum sese nobis futuendam Lucia praebet,
Dum fero sublatos, ad mea colla pedes,
Terribilem foedo misit de podice bombum,
Qualiter aestiva fulmina nube crepant.
Territus avertor, digitis simul obstruo nasum,
Vena retenta cadit, cogit abire pudor.
Lucia, nulla tuo, contingent gaudia, cunno,
Tam male moratus, si tibi culus erit.

Milyen fennkölt és titokzatos a latin, nem? Intelligenciáról, tanult emberről árulkodik, aki ezt a holt nyelvet beszélni tudja. Mielőtt ítélkeznénk, azért nézzük meg ennek a versnek a magyar fordítását is:

Még csak alig fekszik le, alig tárul föl előttem
Lúcia, s lába alig nyugszik a vállamon el,
máris ijesztő hang durran ki pogány fenekéből,
mint amilyent ledörög nyáron a felleges ég.
Rémülten hátat fordítok, béfogom orrom,
rég lekonyult, ami állt, s iszkolok onnan odébb.
Lúcia, értsd meg hát, örömöt nem hozhat a puncid,
hogyha ilyen roppant rossz modorú a farod.


Jean de la Fontaine-ről hogyha irodalom órákon nem is hallhattunk, mindannyian ismerünk tőle legalább egy fabulát, amit még gyerekként olvastak fel nekünk, ilyen például a Tücsök és a hangya. Gondoltuk e volna, hogy ennek a híres meseírónak olyan versek is születtek a tollából, mint az Epigramma. Meglepő, hogy milyen igazságot tartalmaz és mégsem tanították nekünk a gimiben. Ebben a megvilágításban máris máshogy nézünk a kedves állatmesék szereplőire. De legalább a közös vonás megvan mind la Fontaine verseiben és meséiben egyaránt, ez pedig a tanulság. 

Szeressünk, tosszunk -- ezt a két
Gyönyört egymástól el ne válaszd;
Nézd csak a vágyat, nézd a kéjt: 
Ily ritka kincs, mit lelked áraszt. 
Két szív, egy rúd s a tokja -- itt 
Oly béke születik, amit 
Nagy oktalanság szájra venni. 
Hét te se feledd, kedvesem: 
Toszás nélkül szeretni -- semmi;
Szív nélkül toszni -- annyi sem.


Weöres Sándor 20. századi költőnk sem erotikus verseiről volt híres, igaz? Viszont a Bóbita minden gyerek kedvence volt. Ki tudja micsoda sokkot kaptunk volna kölyökként, hogyha véletlenül a szüleink a Priaposból olvastak volna fel nekünk. Hiszen ebben a kötetben található versek inkább felnőtteknek való mesés költemények. A Fürdőt értetlenül hallgattam volna gyerekként, most már viszont mosolygok rajta.
Nyáron strandra járt a Kata
ott jött gyenge pillanata:
"Jankó, bújj a kabinomba,
én utánad jövök nyomba." 

Kipattant a kabin-ajtó,
állva kefélt Kati, Jankó.
Így lett kurva-hírű Kata,
mert volt egy rossz pillanata.

A biztonság kedvéért, hogy ne maradjatok éhesen és elhiggyétek, hogy a Priapos nem csak ezt az egy pajzán versikét tartalmazza, itt van még egy:

Évi nyafog, ne kínozzák,
míg először olajozzák;
félre-rándul kis popója,
most avatja hódolója.

Nem kell hozzá emberöltő,
síkosan csúszkál a töltő.
S ezentúl csak becsapás
a szemérmes nyafogás.


Elérkeztünk utolsó költőnkhöz, s egyben a legpajzánabb vershez. Jókai Mórról is tanultunk már, több kötelező olvasmányunk is az ő nevéhez fűződik, mint Az arany ember vagy A kőszívű ember fiai. Egyik sem volt könnyed, szerethető regény nektek, igaz? Pedig, ha az alábbi verset, az Adj egy csókot című költeményét kellett volna megtanulni, sokkal szívesebben olvastatok volna Jókaitól még több művet. Ennek a versnek az olvasatában még Tímár Mihály és Noémi kapcsolata is sokkal izgalmasabbnak tűnik.


Adj egy csókot szép bálványom
Hadd czuppanjon piros szádon 
Míg a csókot czuppantottam 
A csecsedbe pillantottam. 
Jaj de kedves selyem halom 
A bimbóját be is falom. [...] 
Czombod tövét megcsókolom 
Kondor fanod felborzolom. 
Szétnyílik a pinád partja 
Piros száját kimutatja 
Hadd nyaljam meg a kis száját 
Azt a duzzadó csiklóját. [...] 
Megmarkolom a farkadat 
Piros feje hogy feldagad [...] 
Végighúzom a pinámon 
Hadd meredjen, hadd ugráljon. 
Hadd csuzlizza a kis lyukom 
A mig beljebb beljebb dugom 
Jaj, a pinám már szétrepedt, 
Ily falatot még nem evett [...] 
Taszítsd belém egész tövig 
Hadd menjen a köldökömig. [...] 
Ah most a fark belém ömöl. 
Elájulok a gyönyörtõl. [...] 
Ah a kéjtõl hogy vonaglok 
Csupa villanyosság vagyok. 
Hagyd a farkad a pinámba 
A nyelved meg dugd a számba [...] 
Fekügyü[nk mo]st megfordítva 
Pinám [a] szád felé nyitva. 
Nyalogasd a pinám ajkát 
Én meg a farkad kalapját [...]


Üzemeltető: Blogger.