A szabályok azért vannak,
hogy megszegjük őket,
a menetrend azért van,
hogy lehessen késés.
Egyik nap utaztam a hetesen,
tudod, nálunk nem hetes útvonal van,
hanem járat,
ami átlagosan hét percet késik.
Egyesek szerint ez a szerelem,
mások szerint a boldogság,
szerintem csak egy felszínes,
magasztos érzelem,
amit én még nem tudok megnevezni,
mert fiatal vagyok.
Ó, társadalom, te hibátlan, szent lény.
Mindenki táplál, mindenki sajnál, pedig
ha valakinek már kezdetben is mérgezett
ételt adunk,
nem fog jót tenni neki.
Lehet,
férfi, nő, öreg, fiatal,
rasszista, nem rasszista,
ostoba, nem ostoba,
szőke nő, barna nő.
Bárki vagy,
ez akkor is késik.
Pontosan hét percet,
de ha valamikor
talán
megszokod,
újabb hét perc lesz.
Ilyenkor történik ugyanis az, hogy
két járat egybecsúszik
és akkor nem arra kell fogni
a sok embert,
hogy mindenki most jön haza a munkából,
hanem az életre,
na meg a menetrendre.
De mit is képzelek magamról, én csalfa,
vak legény!
Istenségnek látszó,
földiekkel játszó,
menetrendet jelentő
papír,
mit mindenki tisztelt, mint anyját nem,
mit mindenki tisztelt
mint senki mást sem.
Ó, menetrend,
bár szeretnél,
s én mondanám,
vénülő kezemmel fogom meg a jegyemet,
már vénülő szememmel, őrizem a jegyemet
mert idézet nélkül senki sem egyedi
mert egyediség nélkül nem lehet késni.
Egyik nap utaztam a
kétszázhuszonhetessel.
Békés, magányos út volt,
hiszen rajtam kívül csak az egy
és a kétszázhuszonhét utazott.
Na meg a sofőr.
Rápillantott csuklójára, pontosan késik-e,
de nem látott semmit,
és igazából
nem is érdekelte.
Felidézte milyen nap lehet,
de itt nincsenek napok.
Egy óra itt nem hatvan percből áll,
egy óra itt senki sem tudja hány percből áll.
Mindenki csak a késéseket nézi
mert minden óra elfogyott
és nincs elem
és nincs elme,
Ady meghalt, Csokonai nem reménykedik tovább.
A késés letelt.
Mennem kell.
Ezerkétszázkilencvenhét perc múlva találkozunk.
Szia.
Amúgy.
Igen.
Az is egy prímszám.
